amit leírnál mentségedül
a jéghegy csúcsa
bűnödből ki nem moshat
felszínes felvakarása
nem te, én vagyok tudathasadt
de az éj meg hajnal óráiban
megszólal azon a nyelven
amit csak te értesz, más meg sem hallhat
a vád mit hozzávágsz, rád néz vissza
szemed villog a víztükörből
minden előre meg van írva
önigazolást keresve
belesétálsz a kelepcébe
ahonnan más nem láthat
az a szem, aki átvilágít
belőled néz ki téged láttatva
vér nélkül ereszkedni e zsibvásárba
ki tudna, merne kívüle, mondd
húzd be fejed, míg nyakadon van

írhatnék csicsergő madarakról
de a madarak nem olvasnak
békakuruttyolást sem értek
vakondtúrást, kígyócsuszamlást
azt tudom, ami bennem kavarog
bámul a tükör, idegen vagyok
nem csodálom, hogy te nézel belőle
ki festett képpel vágsz gyomorszájon
a vaksötétben korán reggel
védekezni kezdek, az ösztön
rugódozik bennem, meg ne ölj
ilyen váratlanul, hagyj felkészülnöm
türelmetlen halál, te telhetetlen

aki annyiszor meghalt már e testben
miből két szem áll a reggel kapujába
nézni kivel találkozik éppen
tudtam, mondja veled feleselve
szennyesed rám dobtad s én hordtam őket
anyám, engem ne vigy a padlásra
ki tisztát vihet csak az lehet tiszta
s a tükörből előmasíroznak a reggelek
amikor meg se volt, nem is ismert
nem szólok, minden szó vádpont
göröngy hull rám ki tükörben állok
sokadmagammal visszanézve

jó, hogy már reggel van – öt óra ötven

2021-05-29