(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)

G. M.: A sivatagi klíma közepett folytatott erőpróbáló szerelési munka mellett minden hétvégén sorát ejtettük, hogy – ha már idevetett a sors – szétnézzünk ezen az emberiség ősi története szempontjából híres vidéken, kirándulásaink célpontjai: Babilon, Ramadin, Bagdad, Basra, stb. voltak, a történelmi látnivalók megtekintése mellett beszereztük az élelmet, a főzéshez szükséges alapanyagokat, ajándéktárgyakat, stb. Keserűen tapasztaltuk, hogy az elmaradt, harmadik világhoz tartozó, háborúban álló Irak összehasonlíthatatlanul jobban el van látva élelemmel, közhasznú árucikkekkel, stb. mint a „szocialista fejlődés magas fokán álló” Románia. És hogy aránylag alacsonyak, hozzáférhetőek az árak.

Sohasem hittem volna, hogy – amit nannyó mesélt gyermekkoromban a bibliai Babilonról, – szemtől-szemb is meg fogom látni, azt a helyet, ahol a Biblia szerint a Jóisten összezavarta a túlságosan nagyratörő emberek nyelvét, hogy ne értsék meg egymást a torony építésekor. Azt is megtudtuk, hogy az ókori Babilonnak a közelében fekvő mostani iraki város neve Hilla, ahol az arab-perzsa háborúk történetét bemutató monumentális körképet tekinthettünk meg (némiképp hasonlít a magyar honfoglalást ábrázoló Feszty-körképhez). Ami a torony romjaiból megmaradt: a 2 m szélességű, napon égetett vályogtéglákból épített alapfal, kötőanyaga szurok és gyékény, rétegesen rakva. A szurok, bitumen itt a környéken buggyan fel a földből. Még megjegyzésre méltó, hogy ezen a vidéken már az ókorban ismerték az aszfaltozást, ilyen jellegű útszakaszt tártak fel a régészek az időszámításunk előtti korból.
A környék – mezőgazdasági szempontból – híres datolya terméséről, amelyet mi is „megtapasztaltunk” , egész datolya-erdőket látni errefelé, a datolyafán pedig akkora magasságban teremnek a fürtök, hogy – kóstolóban – alig bírtunk pár szemet kővel lehajigálni.
Babilon környékéről haladtunk tovább déli irányban, így jutottunk el – már esteledés után – Basra városába, másfél milliós népességű, itt éjszakára bekérezkedtünk egy itteni román kolónia udvarára, szállást nem tudtak biztosítani, már felkészültünk arra, hogy a buszban, busz környékén, a szabad ég alatt töltjük az éjszakát. Amíg tájékozódom, megyek ott le-fel, arra lettem figyelmes, hogy valamelyik ablakból magyar énekszó szűrődik ki, megkeresem a szobát, és nagy volt a meglepetésem, hogy sepsiszentgyörgyi székely komák szállására akadtam, akik, vízügyesek lévén, a Tigris és Eufrátesz között épülő csatornán dolgoznak. Megtudtam tőlük – mi nem telik ki a székely agyafúrtságból? – lévén, hogy folyóvíz közelében dolgoznak, munkavégzés után, alatt (ezt nem kötötték az orromra, én se tudakoltam!) halászni is szoktak, nem eredmény nélkül, amit a lábosban sercegő jókora halszeletek is igazoltak, jó vendéglátókként engem is meghívtak maguk közé vacsorára, ami azt illeti, sok kínálat nem kellett, a vidámságuk forrásául a titokban datolyából párolt pálinka szolgált, ezzel koccintottunk a találkozás örömére. Így a szállásom is megoldódott, befogadtak éjszakára, biztonságosabb helyen alhattam, mint kint az össze-vissza kosornyázó skorpiók járta helyen (tudvalevőleg, ezek éjszaka vadásznak).
Reggel a szentgyörgyi komáktól elbúcsúztam, azóta sem találkoztam egyikőjükkel sem többet!
Hogyha már skorpióról esett szó, még elmondom, hogy egyet én is szereltem, gázolajban pácolva hazahoztam, és átadtam Izsák Zoltán biológiatanárnak (Isten nyugosztalja!) aki – az akkori – Csíkszeredai Mat-Fiz. Líceum tanára volt, és szemléltetőeszköznek használta. A bánya környékének élővilága, máskülönben, eléggé változatos volt (apró termetű nyulak, rókák, csúszó-mászók, rovarok, stb.) dacára a sivatagi mostoha életkörülményeknek: szárazság, gyér növényzet, vagy éppen a növényzet teljes hiánya, stb. Leszakítva egy itt termő valamilyen kórót, és kibontva rügyeit, azt tapasztaltam, hogy a növény ezekben tárolja a nedvességet…Ennyit a biológiáról !
A munkák zökkenésmentesen folytatódtak, ami a külföldön dolgozó román személyzet keresetét illeti: odahaza a család felvette a rendes, havi fizetést, a kint dolgozó munkásnak a kezébe adták, napi 10 dollárnak megfelelő helyi valutában, a kiszállási díjat. Minket iraki dinárban fizettek. Ebből az alkalmazott fedezte a kinti megélhetéssel járó kiadásait, a megtakarított valuta-összeget a bukaresti Com-Turist vette kezelésbe, és levásárolható volt a hatáskörébe tartozó valuta-shop üzletekben.

B. Gy. : Amit eddig elmeséltél, felvetődik egy egészen bagatell kérdés: nem tértél ki rá, hogyan biztosítottátok a teher- és személyszállítást Al Qaim és a tőle 80 km-re fekvő kőbánya között.

G. M : A szállítóeszközöket – mind teher –, mind pedig személyszállításra – a román külkereskedelmi kirendeltség, a Contranximex biztosította, ezek az eszközök a nap minden órájában rendelkezésünkre álltak. A napi munkaidő beosztását befolyásolta az ottani sivatagi éghajlat. A táborhelyről reggeli öt órakor indultunk, aránylag kellemes időben, még érződött az éjszakai lehülés hatása, a táborhelytől a bányáig az út egy órát vett igénybe, jól elkészített műúton haladt a kocsi. 12 óráig folytatódott megfeszített munkatempóban a szerelés. Addigra a tűző napon annyira felhevült az acél, hogy kesztyű nélküli kézzel hozzá sem lehetett nyúlni, a kövek pedig úgy sugározták a meleget, akár a kályha. Az itt tanyázó állatok is elhúzódtak föld alatti üregeikbe. Ha kíváncsiságból skorpiót akartunk „fogni”, ez úgy történt, hogy kevés vizet loccsintottunk a homokba vájt lyukába, mire előmászott. Különösen idegesítő volt a rengeteg házilégy, rajokban szállták meg az ember szemét, száját, orrát, el sem lehetett hajtani.
Déli 12 órakor indultunk vissza a táborba: fürdés, ebédfőzés, ebéd, bevásárlás, szabad foglalkozás…
A munkálatokhoz időkeretként szolgáló három hónap letelte előtt végeztünk a szereléssel, és sikeresen beüzemeltük a felszerelt aggregátokat, közeledett az átadás ideje, amelyre a hely színére kiszállt a vállalatunk akkori főmérnöke, Péter István, akit nagyon várt a társaság, egyebek mellett azért is, mert a mi hatos csoportunk tagjai levélben értesítették a családjainkat, hogy jól fogna egy kis hazai elemózsia-küldemény, a mérnök úr pedig elvállalta, és reméltük, hogy szerencsésen el is hozza majd a táborba. Így is lett, közösen fogyasztottuk el a küldeményt, a mérnök urat pedig befogadtuk magunk közé hetediknek. Ide kívánkozik, hogy eláruljam azt is, hogyan tartottuk a családdal a kapcsolatot. Tudott dolog, hogy akkor nem volt mobiltelefon! A családdal való kapcsolattartáshoz már otthonról megtettük a szükséges előkészületeket. Elcímzett és román bélyeggel ellátott levélborítékokat hoztunk magunkkal. A megírt levelet a táborból szabadságra hazatávozó romániai hazánkfiára bíztuk, ez Bukarestben már a repülőtéren bedobta egy postaládába, így az üzenetünket 2-3 nap alatt megkapták az otthoniak. A válasz? Ugyanannyi hét alatt érkezett meg hozzánk! A mérnök úr maga is elcsodálkozott, milyen precíz munkát végeztünk itt a sivatagi bánya viszontagságai közepett, olyan technológiával, amelyet mi vezettünk be, a szállítószalagok drótkötél-sodronnyal történő merevítését (mint a függőhidak esetében.). A gépsorok, külső aspektusukat tekintve, esztétikailag is megállták a helyüket.
A munkálatokhoz igénybevett szerszámok, pótalkatrészek, hegesztő apparátusok, oxigén-palackok, stb. minden az én leltáromon szerepeltek, st hivatalos aktákkal kellett igazolnom, hogy mi lett a sorsuk: hiánytalanul, jegyzőkönyv alapján átadtam mindezeket a szerszámokat, munkaeszközöket a Contransimex vállalat emberének, egy Bloţu nevezetű munkavezetőnek, aki felelt az aggregát további üzemeltetéséért. A jegyzőkönyv nálam maradt példányát ma is őrzöm!
Kellemetlenségeink is adódtak, olyanok, amelyek elkerülhetőek lettek volna. Az történt ugyanis, hogy a főmérnök – fittyet hányva a helyi hatóságok által kiadott utasításokra – az aggregátok átadásakor készített hivatalos felvételeket tartalmazó filmre kezdte ráfényképezni a különböző iraki látnivalőkat (például Al Qaimban), a hatóságok kétszer figyelmeztették, hogy hagyja abba (a háborús állapotokra való tekintettel nem is csoda, hogy ilyen intézkedések voltak érvényben!), amikor harmadikszor is elővette a fényképezőgépét, két fiatalember két oldalról mellészegődött, karonfogták, és vitték befele az őrsre. Kiáltozott, hogy „Matyi, ne hagyjon!”, de én mit tudtam csinálni, mentem utána a rendőrségre, kézzel-lábbal valahogy megértettem velük, hogy húzzák ki a gépből a filmet, ezzel minden megoldódik. Meg is tették, utána én eljöttem, nem sok időre rá a mérnök urat is elengedték.

(Folytatjuk)