Hargitai böngészde (38) – Dénes Dávid: Börtönemlékek (1)

Székedi Ferenc csíkszeredai publicista portálunkon is olvasható rádiójegyzetéből megtudtuk, hogy megszerkesztette és folyamatosan közreadja Dénes Dávid egykori ’56-os elítéltnek a hozzá került börtönemlékeit. Az írás folytatásokban jelenik meg a Hargita Népe c. napilapban és tanulságos adalék az erdélyi ötvenhatos szervezkedések, majd az azokat kísérő megtorlások valós hátteréhez. Az emlékirat szövegét a szerkesztő jóváhagyásával közöljük. (Káfé Főnix)


Első rész, amelyben a szerző 1990-ben eltűnődik a világ dolgairól, és próbálja magyarázni, hogy miért néz annyi ember farkasszemet egymással.

Többek kérésére írom le, ami most következik, de senkire nem haragszom, sem bosszút állni nem akarok.
Mindig voltak üldözések és lesznek is. A zsidók is sokat szenvedtek, az örmények is, és még annyi népe a világnak.
Inkább olyan szemponthói akarom megvilágítani a problémát, hogy mire. kell vigyázni, mert a történelem ismétlődik.
Ez a mai világ még kialakulóban van, amíg le nem csendesedik, addig nagyon kell vigyázni még arra is, hogy mit ír le az ember.
Eltelik még pár év, amíg elül a háhorgó tenger, amíg a legkisebb vízfodrok is a parthoz verődnek.
Hatalmas isteni kéz működik a világtörténelemben, és számunkra érthetetlen módon igazítja lassan a nagy menetet.
Amitől Európa félt, a kommunizmus, háború nélkül visszahúzódott, az oroszok lábhoz tették a balalajkát, de üres csajkával is bajt okozhatnak. Az orosz csajka nagyobh az általános méretnél.
Mindaddig, amíg az emberiség nem jön rá arra, hogy az egyesülés oldhatja csak meg igazán Európa sorsát, nagyon kell vigyázni arra, hogy a provokátorok és a bűnbakkeresők sok bajt okozhatnak, mert már jó régi a mondás, ha baj van, a kisebbséget kell okolni.
Sajnálatos, hogy most még az olyan kis népek is a nemzetieskedésre tértek, mint a frízek, akikről alig hallottunk. Így azt lehet mondani, hogy alig van olyan ország, ahol ne lenne kisebbség.
Azt is illik tudni, hogy minden zavargáslan a naplót keresik és még a fegyvert. Azt, amelyik nincsen, de amelyiket belophattak.
Azért mondta a székely ember a rendőröknek, akik megszidták, mert leselkedett utánuk: „nem attól félek, hogy ellopnak valamit, hanem attól, hogy itt hagynak valamit”.
Még nem tudjuk, hogy feltalálták-e azt a gépezetet, amelyik még azt is fel tudja venni, hogy mit gondol valaki, de hogy a házadban levő bizalmas beszélgetést felvehetik, az biztos!
Már van annak 16 esztendeje, amikor Zabolán volt a Püspök Úr. A takarítás alkalmával, miután elment a püspök, az asztal belső oldalán megtalálták a poloskát. A tanító járt ott a püspökjárás előtt.
Én az 1950 és 1970 közötti hörtönvándorlásban is Isten kezét látom. Milliók fordultak ott meg, és a szenvedésben közeledtek egymáshoz, mert mindenféle népek találkoztak.
Már több ízben voltam ankét alatt a háború idején és azután’is, mégis amiről most írok, elüt mindegyiktől. Úgy akarom leírni, hogy írásom korrajz is legyen, de ezentúl megfigyelése annak, hová tud süllyedni az ember ahhan a században, amikor a két nagy világháború után össze kellett volna ölelkezzen minden nemzet. Alig takarították el a bombázás nyomait, és máris farkasszemet nézett annyi ember egymással.

Dénes Dávid, 1992-ben Eheden. Paul Rutten-nek, a maastrichti városháza fotósának felvétele

 



Második rész, amelyből megtudjuk, hogy egy kirakatperes világban mi mindenre kell gondolni a Dévához közeli Hátszegen, ahol hupikék kalapban járhatnak a kémek.

1955 tavaszán hozzám jött Szoboszlay Aladár aradi pap, és bizalmasan akart mondani valamit. Nem tudtam hirtelen, hogyan is fogadjam, mert már annyi mindent hallottam. Féltem is tőle, mert olyan szélsőséges természetű embernek ismertem, ugyanis Gyulafehérváron felettem járt 3 évvel. Dogmavizsgán olyan puskát készített, hogy a tételt egy drót a pad alól kiemelte. Valami rosszul sikerült, és a drót a puskát a püspök felé fordította. Ekkor mondta Márton püspök „Fiam! Igaz, hogy rég tanultam, de még annyira emlékszem, hogy nem szükséges ez a szerelék.”
A papneveldében én beszéltem arról, hogy a háború végén a partizánoknál szolgáltam, voltak ott harátaim, akik most otthon, a szülőfalumban laknak.
Szoboszlay arra kért, hogy beszéljek velük, mert valami román ezredes is velük van, egy Draganita nevű, és egy szervezet is létezik, amelyiknek a célja az lenne, hogy államcsínyt kövessen el.
Nem maradt sokáig. Amikor eltávozott, egy apáca azt mondta nekem: „Nem vette észre, hogy ez egy kém volt? ” Kérdeztem, miből gondolja? „A hupikék kalapjáról.”
Csak az én saját véleményem, mert abban az időben Marosvásárhelyen is volt egy nagy letartóztatás.
Kútmérgezéssel és más dolgokkal vádoltak embereket. Arra gondoltam, nem-e annak egy megfelelője itt ez a szervezkedés, nincs-e valahonnan irányítva.
Azt is hallottam, hogy Szoboszlay Aradon igen merész beszédeket mondott és esetleg nincs-e megijesztve a belügyi szervektől, hogy csinálja azt, amit kívánnak. Ez a véleményem még jobban megerősödött, amikor később láttam, hogy kik vannak összeszedve a perben. Ismétlem, privát véleményem, mert a kirakatperes világban mindenre lehetett gondolni.
Kivégzése után ezt a véleményemet sokan megkérdőjelezték, én is kételkedni kezdtem benne, de az is igaz, hogy Beriját sem kímélték Oroszországban, aki éppen a belügy főnöke volt.
Isten lássa a titkokat!
Három hónappal később ismét megjelent Szoboszlay, és egy férfit kint hagyott. Arra gondoltam, nem a belügyiektől van valaki, aki követi, hogy teljesíti-e a kérést. Amikor kérdezte, hogy beszéltem-e a partizán társaimmal, már láttam, hogy itt dől el az én sorsom.
Nem beszéltem, nem voltam otthon. Eltávozott hamar, mert mondtam neki, hogy az ilyen szervezkedés nem a papok dolga. Két-három hét múlva Fehérváron voltam, és hallottam, hogy Szoboszlayt letartóztatták.
Ekkor már felkészültan, tudtam, hogy jönni fognak, de ez az idő volt a legnehezebb számomra. Ez a bizonytalanság, s főleg az, hogy senkinek nem mondhattam, mert ha mondtam volna, abból nagy baj lett volna.
A perben bizonyára halálra ítéltek volna, mert így is 20 évet kaptam. László Sándor akkori királybányai plébános járt csak hozzám. Gondoltam magamban: Isten neki, fakereszt, lesz, ami lesz, elmondom neki. Azt kérdeztem, mi a véleménye, ha még egyszer eljön, mit mondjak neki. „Azt, hogy feljelented. Ne jelentsd fel, de mondd így!”
Kolozsváron volt káplán, és elmélkedő természetű ember lévén, kíváncsi voltam a véleményére.
Meleg harisnya, meleg lábbeli az ágy alá betéve, s ezt a mai napig mindig is megteszem, mert soha nem lehet tudni.

(Folytatjuk)

2021. október 27.

Szóljon hozzá!