Ott ringanak, aranysárgán,
vérpirosan a fák hegyén,
nekem virágzott, édesült mindahány,
de nem juthatok hozzá-
egyik évről a másikra kihullt, elhagyott valami
s csak levegőtlen hiány az,
mi kitölti csontjaim,
hordaléka a tovazúdult időnek.
Már nem tudok oda felmászni,
óvatosan szakítani, válltáskába rakosgatni őket,
mint tojásokat, meg ne ütődjenek,
hiába kerekedtek, értek, mézesedtek,
idén ott maradnak a fák csúcsán,
hogy madártollá, szaruvá, téli repüléssé váljanak,
valakinek túlélés legyen ez a hiány.