(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)


1984. szept. 25-én kézhez kaptuk az útleveleinket a repülőjegyekkel együtt, megtettük a sivatagon át az utat visszafelé Bagdadig, a repülőtéren átalestünk a vámvizsgálaton, és repültünk hazafelé. Kellemetlen meglepetésünkre a román gépen román lejért semmiféle italfélével nem szolgálták ki a három hónapja szomjazó társaságot, valutánk pedig nem volt egy cent sem, hát kussoltunk, irígykedve figyelve a gépen velünk együtt utazó tulceai oláh-cigány társaságot, akiknek a légikisasszonyok tárcán hordták ki a hideg külföldi söröket. Hol itt az igazság?
Szeptember 26-án hajnalban szállt le a gépünk az otopeni-i repülőtéren, igyekeztünk mielőbb eljutni a vállalatunk bukaresti központjába, ahol leadtuk a szolgálati útleveleinket. Mindjárt mellette egy élelmiszerüzletben vásároltunk quantum satis 26 lejes szalámit, veknit, vagy két liter konyakot, és az enyhe szeptemberi reggelen egy kis parkban nekiláttunk a reggelinek, amúgy székely módra, bicskával. Ezenközben körbejárt az üveg. Amint ott reggelizünk, egyszer csak kiugrik a bokorból a körzeti milicista, hogy ő minket most megbüntet, mert megszegtük a törvényt. Nem tudjuk, hogy tíz óra előtt tilos az alkoholfogyasztás? A helyzetünket súlyosbítja, hogy köztéren történik a kihágás. Román tudásomat dicséri, hogy kimagyaráztam magam: kik vagyunk, honnan jövünk, milyen munkát adtunk át, öregbítve ezzel az ország hírnevét, és főleg: hogy valutát hoztunk ezzel a hazának. Becsületére legyen mondva, megértette a helyzetünket, jó étvágyat kívánt, és ment a dolgára. Aztán jegyet vettünk a máramarosi gyorsra, és következett az utazásunk legunalmasabb része. A csíkszeredai állomáson szívrepesve várt az egész család, ui. az Északi Pályaudvarról vonatindulás előtt sikerült telefonon beszélni az otthoniakkal.

B. Gy. : Beszélj a házépítés tapasztalatairól!

G. M. : Visszatérve az időben, szólnom kell arról, hogy már a harmadik külföldi kirándulóutam alkalmával a volt KGST országokban – Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország, Kelet-Németország – (1983 nyara), vadkempingezések során, mivel a hivatalosan beváltott valutából nem futotta szállodára, fényes vendéglőre, sok alkalmi jóbarátra tettem szert. (Egyes ilyen alkalmi ismerkedések aztán tartósabb kapcsolatokká, sőt barátságokká alakultak.) Az ismerkedéseket követően a velünk egykorú, fiatal alföldi magyar barátaink meghívására látogatást tettünk debreceni, kisvárdai, vásárosnaményi, szatmárcsekei otthonaikban. Megcsodáltam kitűnő építészeti ízlésről tanúskodó, festői környezetbe elhelyezett kertesházaikat, ahol új barátaink laktak, és fogadtak bennünket. Ne feledjük, a diktatúra éveiben történik mindez, amikor az erdélyieknek még volt becsületük, szívesen látott vendég voltunk akkor Magyarországon, méltatták kitartásunkat, mondhatni, felnéztek ránk! (Oláhokká csak mostanra változtunk!) Gyakorlati észjárású ember lévén, azt mondtam magamnak: hogyha itt, az Alföldön, ahol fát, erdőt alig látni, követ pedig egyáltalán nem (csak a „sóder” található a nagy folyók mentében), és ezek az emberek mégis képesek voltak ilyen mesés otthont varázsolni maguknak és a családjuknak, nálunk, ahol testközelben ott a rengeteg erdő (ekkor még volt, csak a nagy szabadság hozta el erdeinkbe a rablógazdálkodást!), a terméskő pedig annyi, hogy jut belőle külföldre is, nekünk és gyermekeinknek miért kell „méhkaptárban” (így neveztem én a tömbházlakást!) letöltenünk ezt a rövid életet?
Az egyik ilyen, kiváló ízléssel kivitelezett, parkszerű kert övezte családi házat mutatom is a feleségemnek: „nézd meg jól, látod, ilyent szeretnék!”
De nem nyertem meg a tetszését! Ő az anyagi vonatkozásaira gondolt a dolognak. „Hogy építkezésbe fogj, oda pénzalap kell! Nem is csekély ! Mi pedig nemrég fizettük le az új kocsit. „ A terv azonban terv maradt, nem lehet azt a fejemből olyan könnyen kiverni. A magyar irodalomban létezik még egy Matyi nevű szereplő, akinek a természetét én is örököltem, a magaménak vallom. Úgyhogy végül a feleségem is beleegyezett.
A házépítés útján megtett legelső lépés a telek, a házhely megszerzése volt. E célból kértem felvételemet a csíktaplocai M.T.Sz-tagok sorába. A közgyűlés jóváhagyta, elfogadtak, 25 lej volt a „beléptidíj”. A házépítés engedélyezésére vonatkozó kérésem benyújtása után, amelyre válaszul – az akkor érvényben levő törvények értelmében – biztosítottak 250 négyzetméter „intravilán” területet, amiből csupán 100 négyzetméter területet fognak majd telekkönyvezni (amire a ház alapja épül). (A közben bekövetkezett politikai változások után, a 90-es évek törvényalkotása nyomán ezt majd ki fogják egészíteni 1000 négyzetméterre. A különbözetet pedig, amennyiben a terület ennél is nagyobb volt, meg kellett váltanunk örökáron a terület jogos tulajdonosától.)
A következő lépés az építkezési terv elkészíttetése, amely a mi esetünkben abból állt, hogy az akkor engedélyezett pár típusterv közül választhattam. Így tehát a tervezés se került rengeteg pénzembe, Bőjthe Árpád akkori városi hivatalnok jóvoltából.
Mindezek után a következő fontos tennivaló: a szükséges építőanyagok beszerzése, és az építés helyszínére való kiszállítása volt. 1983 őszétől kezdtük meg ezt a munkálatot, amely az alapnak való kő kiszállításával kezdődött. Aki eddig követte beszélgetésünk fonalát, gondolhatja, hogy – mivel a vasútépítő anyag-kitermelő vállalatnál dolgoztam – ez nem jelentett akadályt: 65 lej volt tonnája a bruta-kőnek, plusz a szállítás díja. A munkatársak jóindulattal kezelték a kérdést, és nem volt fennakadás, amiért utólagosan is köszönettel tartozom mindazoknak, akik besegítettek, akár csak egy aláírással is. Nevet nem említek, mindenki, aki csak egy lépést is tett ebben az ügyben, magára ismer! A tégla- és faanyag jórészt bontásokból származik, Csíkszeredában ekkor az új városkép kialakítása ürügyén folytatott házrombolás, és helyükbe a tömbházak építése folyamatban volt. Az IGO vállalattól – egy kis ismeretséggel – nem volt nehéz ezekhez a bontott anyagokhoz jutányos áron hozzájutni. Az egyéb szükséges építőanyagot is az akkori helyipari vállalattól lehetett beszerezni, mivel a nagyobb állami cégek magánszemélyeknek nem adhattak el.
Az építési munkálatok menetét 1984 nyarán-ősz elején megakasztotta az én – fent ismertetett – iraki „kiruccanásom” , de elutazásom időpontjáig sikerült befejezni az alapozást és a földszint felhúzását. Az építési munkálatok Irakból történt visszaérkezésem (1984. szept. 27.) után folytatódtak, egészen a tél (a hó) beköszöntéséig.
Ezeket az építési munkálatokat Csathó István tőszomszédom és építőtársai, édesapám és a feleségem, Borika közreműködésével bonyolítottuk le. Feleségem a tanári munkája és a két kiskorú gyermek gondozása mellett is derekasan kivette a részét az építkezésből, ugyanis, az akkori szűkös beszerzési viszonyok dacára, az építkezéstől úgy negyedóra járásra eső tömbházlakásunkban elkészítette az ennivalót, és kiszállította a munkásoknak. Végül, 1985. május 1-jére sikerült a kereszteket és virágcsokrokat feltűzni a „pirosban” elkészült lakóházunk csúcsaira. Építkezés esetén a székelyeknél ősi szokás a kaláka-munka igénybevétele (Régen teljes egészében ílymódon épültek fel faluhelyen a házak!) A munkatársak többsége kivette részét a kalákában történő építőmunkából. Egyik alkalommal Virág Zoltán munkatársam, miután szabadideje nagy részében nálam kalákázott, és egy alkalommal kimaradt a meghívóból, megkérdezte:
– Mi van, Mátyás, én már nem kellek?
– Munkáskézre mostanában minden nap szükségem van, Zoli, de mindennek van határa! – feleltem.
Ugyancsak megemlíthetem Prigye Lajos (falumbeli munkatárs és koma), Főcze Lajos, Gál Ferenc, Keresztes István, Köpe János, Kurta Miklós, Molnár János, Nagy Antal, Pál István, Váncsa János munkatársaim nevét, akik erejükön felül kivették részüket az építkezésből. Elnézését kérem azoknak, akik esetleg – a memóriám rövidsége okán – kimaradtak a felsorolásból. A sok munkáskezet igénylő és sürgős tetőfedési munkafázis végzésekor szervezett kaláka alkalmával segédkeztek: Izsák Zoltán és Teréz, Bartha György, Albert László és Rozália, Péterfy János (a bátyám) és mások. A virágcsokrok a keresztek mellé ifjú Albert László jóvoltából kerültek. Szimbolikus momentuma ez a ház pirosban történt építése befejezésének, és csak ezután kerülhet sor az építkezési kalákát záró eszem-iszomra. Közhely (ezért igaz), egy pirosban álló ház csak 50%-ban minősíthető befejezettnek. Valahogyan „megoldást nyertek” a másik 50%-ot kitevő vakolási, szerelési, meszelési, festési munkálatok. Ennek a részletezésével nem terhelem az olvasó figyelmét! Ami korántsem volt mindig zökkenésmentes, ha belekalkulálom a korabeli Romániában uralkodó beszerzési nehézségeket. Végül is, ha megtorpanásokkal, de a génjeinkben hordott optimista hozzáállás és gazdaszellem átsegített a megtorpanásokon, nehézségeken.
Miután beköltözésre készen állt már a lakóépület, a megmaradt épület-anyagokból sikerült összehoznunk egy kis-állattartásra alkalmas melléképületet. Anélkül, hogy sokat mérlegeltünk volna, a hazai – egyre romló – gazdasági viszonyok közepett feladtuk a Magyarországon látott kacsalábon forgó kastély megvalósításának tervét. A diktatúra-korabeli Románia viszonyai döntő módon meghatározták a ház, az udvar környékének kialakítását. Akik nem élték át a ceausiszta rendszer utolsó évtizedét, amikor a legfőbb állami vezetés az ország minden jövedelmét arra fordította, hogy az utolsó baniig kifizesse Románia külföldi tartozásait, nem nagyon értik ezt meg! Hogy a napi robotmunka mellett milyen gondot jelentett a mindennapi élelem beszerzése a család számára! Kenyérre, húsra, olajra, cukorra, vajra, stb. vonatkozó jegyrendszert vezettek be, mint a háború alatt, de nem garantálta senki, hogy alanyi jogon mindenki részesedik belőle. Ezért az üzletek bejáratánál már jóval nyitás előtt hosszan kanyargó sorok alakultak! Az embernek jó kapcsolata kellett, hogy legyen állami közélelmezési egységek vezetőivel. Ezeket a relációkat – munkám jellegéből adódóan – az évek során sikerült kialakítanom. De még így is szükség volt családi mellékgazdaság létesítésére, erre szolgált az udvaron felépített melléképület. Kisállattartásra álltunk rá: nyúl, majorság, juh, sőt: sertéstartásra, a kertben pedig zöldség- és gyümölcstermesztésre. Emellett: a néptanács a városszéli- , addig jórészt parlagon heverő földekből az igénylőknek kert-parcellákat utalt ki. Az elején még jól is működött ez a rendszer, de miután bevett szokássá züllött, hogy a kínos munkával megmunkált kiskertek termését egy éjszaka idegen kezek takarítsák be, tovább már nem volt érdemes foglalkozni vele. A ház melletti kertek termését így-úgy még őrizni lehetett a dézsmáló kezektől. Az állattartás és kertészkedés eredménye az lett, hogy egy kicsi gondoskodással biztos bio-eledeleket fogyaszthatott a család. A jövedelmezőség szempontjából abban a korszakban a tenyészkoca-tartás hozott legtöbb pénzt a konyhára, mivel a tömbházlakók a városszéleken ütötték fel félig törvényesen, de inkább törvénytelenül működő „állattartási övezeteiket” („porco-city”), amelyeknek megvolt a városra nézve negatív mellékhatása: szag, higiéniai fertő, rágcsálók elszaporodása. A malacoknak azonban kitűnő piaca volt! A mellékgazdaságunkban több éven át folyt a koca-tenyészállattartás, a malacszaporulatnak már ellés előtt gazdája került. Ugyebár, az embert az élelmezési kényszer ráviszi rendkívüli megoldások keresésére és megtalálására, mert „tele kamrából nem nehéz főzni”, de „üres kamrának bolond a gazdasszonya!”

(Folytatjuk)