(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)


1985. nov. 19-től került sor a tömbházból való kiköltözésre és a beköltözésre az új családi házba. Téliesre forduló, késő őszi idő köszöntött be. Másnapra lehavazott. Megyek haza a munkából a tömbházlakásba, ahol hat éve, 1979-től lakott a család. Velem tartott Lajos József főnököm is, akit egy kávéra invitáltam be hozzánk. A vendégem még az előszobában várakozik, én belépek a konyhába, és nyúlok a konyhaszekrény polca felé, ahol a kávéscsomagot tudtam (a korabeli romániai viszonyokat ismerők azt is tudják, milyen utánajárásba, relációk igénybevételébe került egy negyed kg babkávé beszerzése akkor!), hát nincs a polc sehol. Az történt ugyanis, hogy távollétemben, az én tudtom és beleegyezésem nélkül a feleségem, az apósom és a sógorom összebeszéltek, és belevágtak a költözésbe, holott én a telet még a tömbházlakásban számítottam eltölteni. Ahogy mondani szokás, a kész tények elé állítottak engemet. Végülis, mit volt mit tenni, belenyugodtam, és pár délután végrehajtottuk az egész nagy költözködési cécót, bútorcipelés, ki- és berakodás a kocsiba, majd a házba, rengeteg apró meg nagyobb cucc, stb. , úgy ahogy az lenni szokott.
A költözködés előnye: végre, életünkben először a saját házunkban laktunk, hátránya: a gyerekek messzebb kerültek az óvodától, iskolától, be kellett szerezni a téli tüzelőt (fával történt a fűtés). A költözés költségeire, részben új bútorok vásárlására, ráment a Lada ára (amely kocsihoz a gyerekek annyira ragaszkodtak!). Azonban a következő kocsira már lefizettünk volt, 86-ban megjött az új fekete Dacia, a harmadik autónk. Én még csupán 34 éves voltam akkor! Ez az előnye annak, ha az ember fiatalon áll munkába. Ahhoz, hogy mindent megvalósíthassunk, minden munkaalkalmat megragadtam, még akkor is, ha a családra így kevesebb időt tudtam szakítani. Volt úgy, hogy a feleségemmel is sokszor cetlin, levélben értekeztünk, így közölve egymással a legszükségesebb üzennivalókat. A gyermeknevelés teljesen a feleségemre hárult, akinek most már valamivel több ideje volt mint régebb, mert megszabadult a napi ingázás terhétől.
Közben az eladott háztelkekre, itt a közelünkben, a mi nemzedékünkhöz tartozó, jó szomszédok kerültek, és most már közösen folytattuk az utca, a környék rendezését. Velünk egykorúak lévén, a szomszédokkal együtt ünnepeltük a családi ünnepeket, névnapokat, a gyerekeink együtt játszottak, fociztak, zajos volt az utca, egyszóval: jó szomszédság alakult ki, kölcsönös „pincelátogatásokra” is sor került.
Azóta egy emberöltő telt el örömökkel, gondokkal, bajokkal. Az akkori gyermekek is már az élet delén járnak, sokuk elköltözött az utcából, talán a városból, esetleg az országból is. Az enyéim ragaszkodása az általam szerzett birtokhoz és munkahelyhez azt eredményezte, hogy helyben maradhattak. Munkahelyet is magam teremtettem a számukra.

B. Gy. : Elképzelem Gergely Mátyás egy fiktív gesztusát 1989. jan. 25-én. Miért éppen ez a dátum jutott eszembe? Január 25. = Mátyás születési évfordulója, amely a fenti évszámhoz társítva = a diktatorikus ceausiszta rendszerben eltöltött utolsó születésnap. Ha a születési évére is figyelek (1952), megállapíthatom, hogy e hosszabb interjúnk hőse ekkor 37 évesen, józan számítás szerint eljutott az „emberélet útjának feléig”. Plusz-mínusz valamennyi év!
Az elképzelt, lehetséges cselekedet pedig a következő: A munkatársak és barátok között, majd a családi körben megtartott szülinapi megemlékezés után Gergely Mátyás egy tiszta lappal és ceruzával félrevonul a lakása egyik csendesebb zugába, és elkészíti eddigi élete számadását.
A kiinduló mondat, amelyet nyugodt lélekkel leírhat, a következő: „megtettem mindent, amit megtehettem.” E nyitó mondat után sorjáznak a többiek: …anélkül, hogy bárki segítségét is igénybe vettem volna. (Bárkin a szülők is értendők!) Egyszerű szakmunkásból felküzdöttem magam a város (és talán, a megye) legjobban menő vállalatának megbecsült főmesterévé, időben kihasználtam a rendelkezésre álló törvényes felnőttképzési lehetőségeket: líceum, technikum, mesterképző, (később: közgazdaság-menedzsment egyetem), rendezett a családi helyzetem, a feleségem munkahelye is megoldást nyert a municípium területén belül, a két gyermekem életkoruknak megfelelő általános iskola tanulói, mondhatni: saját két kezünkkel felépített családi házunkban lakunk, kis mellékgazdasággal, munkám jellegéből adódóan törvényes mellékjövedelem is garantált… Saját kocsimon furikázom…
Becsületes embernek tudom magam, aki örül mind a maga, mind pedig az embertársai sikerének, tehetségéhez mérten segítőkezet nyújt a rászorulóknak…
Amit eddig megvalósításként leírtam, jórészt tőlem függött! Körülöttem, a világban végbemenő változások – amelyekről nem tehetek – csak részben bíztatóak. Gorbacsov főtitkár megpróbálkozik mind a Szovjetúnió gazdasági életének, mind a kommunista pártnak a megreformálásával, a szlogenek, amelyek alapján cselekedni próbál: a peresztrojka (átalakítás) és a glasznoszty (nyíltság), véget vetett az afganisztáni háborúnak, még a szesztilalommal is megpróbálkozik, a nagy konglomerátum biztosan halad a szétesés felé. A Szovjetunió meggyengülésével a kelet-közép-európai ún. „népi demokratikus országok” elindultak a saját maguk választotta függetlenedés, a demokratikus társadalmi fejlődés, a liberális piacgazdaság útján. Mind a Varsói szerződés, mind pedig a KGST a végét járja, mindkettő a megszűnését kimondó okmány kiállítására vár csak.
Ami aggodalomra ad okot: amikor Románia határainál köröskörül a népek vértelen forradalmakkal térnek rá a demokratikus fejlődés, a piacgazdaság útjára, nagy bizakodással láttak hozzá a privatizációhoz, a kommunizmusból átörökölt „csökevények” lebontásához, a volt szocialista „tábor” országai közül egyedül a Ceauşescu Romániája az az ország, amely nem akar tudomást venni a változásokról, legfőbb kommunista vezetése elkötelezte magát továbbra is holmi autarchikus gazdaságra alapozó, megveszekedett nacionalizmussal „spékelt”, észak-koreai mintájú sztálinista diktatúra mellett.
Az országban – elvi vonatkozásban legalábbis – pillanatnyilag a falurombolással kapcsolatos tézisek tisztázása, megbeszélése zajlik. Erre a külföld mintha jobban felkapta volna a fejét!
Gergely Mátyás a 37. szülinapján mindezt átgondolva, mondhatta magáról: „megtettem mindent, amit megtehettem”, ami a saját sorsom intézését, modernebb szóval: menedzselését illeti. Egy ilyen hazában mégsem lehetett elégedett! Gondolt-e az ország elhagyására? Családdal, gyermekekkel nem olyan egyszerű kaland ez! Saját tapasztalatomból tudom: ebben az időben nagyon sok család iratai közt, jól elrejtve, ott lapult egy magyarországi közjegyző által kiállított befogadó-levél.
Gergely Mátyás, mélyen magába szállva ezen a téli estén, maga sem gondolhatta végig, hogy milyen változások előtt áll az ország, a világ, a vállalata. (Ezért utólag se legyen lelkiismeretfurdalása! Nemcsak ő nem gondolta, mások se, akiknek szakmai feladatuk lett volna ezt megjósolni: ezért vették fel a fizetést! Társadalomtudósok, politológusok, jövőkutatók, stb.)
Nem gondolta még ekkor Gergely Mátyás, hogy – rövidesen – fel kell adnia a ranglétrán az üzemben elért pozícióját, a karriert, amit szakmai szinten megvalósított. Hogy magát az üzemet is fel kell adnia, mivel a jólmenő vállalat is ebek harmincadjára jut! Hogy „az emberélet útjának felén” neki kell vágnia közel negyvenévesen egy más, egy eddig nemjárt új csapásnak!
Lásd, ezt a születésnapi mérlegkészítést én ilyennek kápzeltem el! Ki akarod-e egészíteni valamivel? Továbbá: a diktátor kivégzéséig még hátra van pontosan 11 hónap. Fázással, nélkülözésekkel, éhezéssel telnek a hónapok, és mégis, valami kimondatlan remény élteti az embereket. Eddig a „kondukátor-viccek” voltak azok, amelyekkel igyekeztek az emberek elvenni a szomorú dolgok élét. („A humor a reménytelenség udvariassága.”) Most a diktátor közelgő végét megjósoló csodálatos, mágikus történetek terjednek szájról szájra, amelyek valósághitelét úgy igazolja a meséló, hogy azt állítja, közeli ismerősével történt meg az eset. Egyet legalább ideírok:
»Jött haza a férjem kocsival Sepsiszentgyörgyről, ott az élelmiszerüzletekben lehet még ezt-azt kapni, ismeretséggel hozzájutott néhány Globusz-konzervhez, kiló szalámihoz. Bükszádból kijövet, félúton Bükszád és Tusnádfürdő között egy meghatározhatatlan korú férfi stoppolt, egészen kiállva az úttestre. A férjem megállt, hogy felvegye, pedig elvből nem szokott senki fiáért megállni, meg is szidta az ipsét, amiért meggondolatlanul áll ott a forgalmas országúton. „Jön egy TIR-kocsi, és úgy elüti magát, mint egy murkot!” Az ember csak mosolygott: „Engem nem szoktak elütni!” Az utas a hátsó ülésre ült be, amikor értek volna be Tusnádfürdőre, de még a kanyarok előtt, megszólalt: „Jegyezze jól meg, amit most mondok, a Ceauşescu-házaspár nem éli túl az idei karácsonyt!” „Mit beszél, jóember?” A férjem hátrafordult, hogy jobban szemügyre vegye az utasát, de nem volt már senki a kocsiban. «
– Így utólag könnyű okosnak lenni! – mondhatná akárki. Csakhogy a történetet az 1989 karácsonya előtti hónapokban lehetett hallani több forrásból, több változatban is! A csattanó volt mindig ugyanaz!
Te hogyan emlékszel a diktatúra utolsó esztendejére?

G. M. : Abból indulnék ki, hogy Erdély Elemér tábornok, volt Hargita megyei belügyes (Szekuritáté) főnök személyében új ismeretségre tettem szert, aki még 1982-ben lett „kegyvesztett”, ugyanis az történt, hogy kedves lánya a férjével együtt kapitális meggondolatlanságot követett el, kinnmaradtak Nyugat-Németországban.
A lány telefonon értesítette az édesapját megmásíthatatlan elhatározásáról, a halálra rémült apa tudatta vele, ha ezt megteszi, az ő „szekus”-karrierjének vége, de a lány, akit az apa úgy szeretett, mint a szemefényét, többre tartotta személyes szabadvilági létét, mint az édesapa politikai pályafutását. Úgyhogy Erdély személyesen tett jelentést Szász elvtársnál, a megyei első titkárnál, akihez, a beosztásukból eredő személyes kapcsolatukat is meghaladó, baráti szálak fűzték…
Erdély aktív megyei főszekus korában nem volt „buzgómócsing”, aki túllihegi a fentről kapott feladatokat, nem volt kezdeményező típus, elég „munkát” kapott „odafentről”, örvendett, ha annak meg tud felelni. Szász elvtárssal ugyanabban az ikerházban „volt a rezidenciájuk”, a csíkszeredai Központi Park észak-nyugati sarkában, átlósan átellenben a mostani Postabankkal. „Összejárt” a két család, az asszonyok nem csupán „szót értettek”, de jóbarátság is szövődött köztük. Ilyen, egymáshoz való baráti átruccanásaik alkalmával az asszonyok magyarul csevegtek, amíg Szász elvtárs (ezeknek a kommunista „főmuftiknak” a keresztneve ki szokott esni a köztudatból, a helyét pedig a kiüresedett jelentésűre lekopott „elvtárs” foglalta el) rájuk nem förmedt:
– Aici în prezenţa mea se vorbeşte numai în limba română! (Itt az én jelenlétemben csak románul szabad beszélni!)
Az asszonyok egy darabig betartották, de aztán csak magyarra fordult át a beszéd sora, legfennebb kissé halkabbra fogták.
Miután a „főbekollintó” hírt megkapta Németországból, Erdély az elején kis ideig még kivárt, gondolkodási időt is hagyott édesegy leánya számára: hátha közben jobb belátásra jut!
– Gondold meg, kedves, mivel jár ez az elhatározásotok, nemcsak rólad, rólatok van szó, gondold meg jól, ha jelentem a feletteseimnek, márpedig nekem kell jelentenem, csak az lenne még cifra dolog, ha az engemet is felülvigyázó belügyiek jelentik, amennyire a mi viszonyainkat ismerem, már tudomásukra is jutott… Gondold meg! – Könyörgőre fogta a dolgot, a telefonhangba is átment a félelemmel vegyes meghatottsága.
Nem és nem!…A leánynak elege lett.
– Jó, hogy eljöhettem, még egyszer vissza nem megyek én abba a cifra nyomorúságba! Valahogy gyertek ti is ki anyával! Itt – megérdeklődtem – mint politikai menekülteket fogadnának!
Ez már túl sok volt! Itt Erdély Elemér lecsapta a kagylót, és nyúlt a whiskys üveg után. Még nem mondta el a feleségének a halálos ítélettel felérő hírt. Mint megvert kutya, ott nyöszörgött a szalonban, a fotel sarkában összekucorodva, bal kezében az üveg nyakát markolva, jobb keze fejével morzsolva szét az arcára csorgó könnyeit. Ekkor lépett be a felesége:
– Jaj, mi történt? – Meglátva a félig kiürült üveget még hozzátette: -Egészen elment az eszed?
– Annál is rosszabb! Kinnmaradt Nyugat-Németországban a lányod!
Valahogy az asszony is telefonvégre kaphatta a drágalátos, elkényeztetett apakedvencét…Mondhatott neki, amit éppen akart!
Ekkor Erdély Elemér tábornok, megyei belügyes Szekuritáté parancsnok kihallgatást kért a hivatalában Szász elvtárstól a megyei pártbizottság első titkárától, és jelentette felettesének a megmásíthatatlan tényállást. Szász elvtárs megjátszotta, hogy akkor szerez tudomást a dologról. Úgy tett, mint aki nem hisz a fülének:
– Ez egészen biztos? Nem tudod jobb belátára bírni? Elmondtad neki, hogy mik a következmények?
…
– Szegény barátom, a te szempontodból jobb lett volna, hogyha meghal az a lány, mintsem hogy megszökött az NszK-ba!

(Folytatjuk)