Hargitai böngészde (39) – Dénes Dávid: Börtönemlékek (2)
Harmadik rész, amelyből kiderül, hogy mire is szolgált egy fekete szemüveg Romániában, a múlt század ötvenes éveiben, és megismerkedünk Temesvárral – alulnézetben.
Karácsony estéjén, vagyis inkább délután, egy hátszegi vadász lépett be hozzám, kérdezte, hogy van elég karácsonyfa a templomban?
Gondoltam már a kérdés után, hogy itt vannak a fekete autóval, mert ez az ember soha nem járt templomba, és ez a karácsonyfa-kérdés csak trükk. Úgy is volt, alig telt el egy pár perc, beleléptek a tisztek. Kezdték a házkutatást, de olyan szaporátlan módon, hogy gondoltam, még reggelig sem lesz vége. Az egyik ki is fejezte, hogy ennyi könyvet mikor nézünk át? Mondtam neki, hogy ez semmi, de mi van a középső szobában?
Arra gondoltam, hogy ott mind egyházi iratok vannak és nincs amitől félni.
Nem tudtam félrevezetni őket, a másik szobát meg se nézték. Csak akkor tudtam meg azt is, hogy milyen fontosnak tartják a naplót és a telefonszámokat, mert állandóan azt kérdezték.
A leveleket elvitték és azokat kellett majd megmagyarázzam az ankétok alatt. Amikor készen voltak, mondták, hogy vigyek valami meleg ruhát, mert egy pár nap is eltelik, amíg hazajöhetek. 900 lei volt a zsebemben, és ezt az összeget hamar a kis unokaöcsém alá csúsztattam, aki akkor bölcsőben feküdt és én voltam a felvigyázója. Két szomszédot hívtak, aláírták a jegyzőkönyvet és a gyermeket rájuk bízták.
Az autó a templom melletti utcában állt, hamar helyet foglaltunk és attól kezdve én semmit nem láttam, mert a szememre tették a fekete szemüveget, ilyen szöveggel: “bicicleta”. A helybeli belügyiek udvarára hajtottak, majd egy óra múlva Déván kötöttünk ki, ahol zsebkutatást csináltak, valami iratot kaptak. Amikor a szemüveget ismét feltették, semmiről nem tudtam, nem is beszéltünk, mentünk egyfelé és csak akkor tudtam meg, hogy hol vagyunk, amikor Temesváron átkiáltottam a csuporral a szomszéd cellába.
Itt telt el életem három legnehezebb hónapja, amikor azt mondottam, csak már jönne a börtön, mert ott már nyugodtabban leszek. Egyedül, senkitől nem zavarva. Csak a vaspántok zaja, ahogyan leestek betonra, minden órában.
Detektívregényekben, mesékben lehet olyant olvasni, hogy az ember úgy el van zárva a világtól, azt sem tudja, hol van. Mi már annyit megtudtunk, hogy Temesváron vagyunk, de nem tudtuk elképzelni, hol és milyen épületben.
Valaki nemrég írt nekem, ismerem-e Temesvárt. Azt válaszoltam, hogy igen, de csak alulról. A múlt évben megnéztem, hogyan is néztek ki azok az épületek, ahol annyi sóhaj ment az ég felé. Így, kívülről nézve egészen barátságos épületek. Zsidók elkobzott házai voltak, most kereskedelmi célokra használják. Több épület alatt járat volt, és mint egy titkos labirintus úgy nézett ki. Mi így éreztük, mert a folyósokat sem láttuk, a fekete szemüveg állandóan a szemünkön volt. A karunkat fogta az őr, amíg felmentünk, de igy is botorkáltunk eleget, mert a lépcső magassága nagyobb volt a szokottnál.
Minden vágó vagy szúró szerszámot, nadrágszíjat, fűzőt elvettek tőlünk, így van ez máshol is, mert öngyilkosságra gondolnak. Nem csak az a tény, hogy nem láttunk semmit, hanem az a bizonytalanság is, hogy kik vagyunk a perben, honnan vannak, mivel fognak vádolni, olyan ideges állapotot teremtett, hogy azt nem lehet leírni.
Negyedik rész, amely rávilágít arra, hogy vallatáskor legjobb a sportról, a kártyázásról és az irodalomról beszélni, hogyha nem tudod, mi a fontos.
Már az úton a tiszt kérdezett annyit, tudom-e, hogy miért visznek el? Mondtam, hogy nem. Ugyanis én már előbbi vallatások alatt, főleg pedig az orosz belügyiek vallatása után tudtam, s aki ezt nem tudja, tudja meg most tőlem, hogy ilyenkor nagyon keveset kell beszélni. Itt, már ha lehet, Jézus Krisztus “igenjére és nemjére” kell hívatkozni. A legnagyobb nehézség pedig az állandóan visszatérő kérdés, mit beszélt ezzel és ezzel ezelőtt 5 vagy 10 esztendővel?
Általában olyan témáról kell beszélni, ami nem veszélyes. Igy a sport, irodalom, kártyázás elég megfelelő témák.
Mindenesetre több mint két hónapon keresztül állandóan válaszolni a kérdésekre nagy próbatétel. A keresztkérdések tűzében bizony hősi cselekedet volt úgy megíratni azt a vastag jegyzőkönyvet, hogy az ember senkit bele ne kavarjon. A kérdések úgy vannak előkészitve, hogy a fontos dolgok csak úgy be voltak csomagolva a sok lényegtelen kérdés közé. Soha sem tudta az ember, melyik a fontos? Azt sokszor elismétlik, hogy az őszinteséged által meg is szabadulhatsz.
A szomszédokkal nem tudtunk beszélgetni, mert még nem tudtuk a Morsét.
Csuporral megpróbáltuk, de az őr hamar észrevette. Valamit kellett mindig mondani, a legjobb megoldás az volt, hogy azt hoztad elő, akiről már beszéltél, vagy akik már meg voltak halva, vagy olyan öregek, akiket már ki sem lehet hallgatni. Ilyen bemondás után valósággal örömteljes arccal bocsájtott el a vallató, de már a következő alkalommal mérgesen ordított az emberre, hogy nem volt sikere. Közben letelefonáltak. Ilyenkor jöttek a derbedeu, excroc, áj sziktir és kretin kifejezések. A bőröd rostára kerül, szitává lővünk, majd megtudod hol vagy, stb … Ezek még az enyhébbek voltak. Általában a stílus olyan volt, hogy aki nem szokta meg, valósággal megrettent még az emberi élettől is. Jobb lett volna meg sem születni erre a világra! – ez a mondás járta a leggyakrabban. Különösképpen azoknak az embereknek volt kibírhatatlan, akik el voltak kényeztetve, akik még nem voltak nehéz helyzetben.
Nem árt erről prédikálni, hogy a szülők már ifjú korukban tegyék ki gyermekeiket nehézségeknek, mert soha nem lehet tudni, hová kerülnek.
Amint a kis cellában le voltam dőlve, egyik este nagy zajra ébredtem. Valósággal felugrottam a priccsről egy félméterre, mert azt a nagy vaspántot valaki lecsapta a betonra.
Volt amikor csendesen nyitották ki az ajtót, de vas most óriási zajt csapott. Azon gondolkodtam magamban, mit tudtak csinálni az őseim, hogy nekem annyi szenvedésen kell keresztül menni?
A biciklit felnyomta a szememre és vezetett, de első alkalommal nagyon botorkáltam, azt gondoltam, hogy a fél város alatt átmentünk. Szüleimtől hallottam, hogy a szárhegyi Lázár grófoknál kaszatömlec is volt. Gondoltam, így, a fekete szemüveggel, akárhova beleereszthetnek. Közbe-közbe udvariasak is voltak a vallatók. Még urazták is az embert, másik pillanatban, mint a tüzes mennykő vágtak le.
Nekem nagy nehézséget okoz még ma is az a tény, hogy ezek a vallatók annyi kirakatpert lejátszottak, mekkora színész tehetségük kellett legyen, hogy ők ezt komolyan végig tudták csinálni?
Valószínű, hogy orosz mintára volt berendezve a vallatás, és kellett legyen nekik valami szakkönyv is, bizonyára ez is kiderül egyszer.
Olyan érdekes módszereket használtak, hogy ez ember nem is gondolja, hogy még ez is rendszerbe van szedve. Egy pár kérdést írok le:
1. Sajnálod-e szüleidet, testvéreidet? 2. Mit gondolnak ők, hogy mennyit költöttek rád és te idejutottál? 3. Ilyen fiatalon mégis mit gondolsz, nem kár érted? 4. Látod-e, milyen bandába vegyültél! Most írdd le, mondd el, hogy ismerkedtél meg Szoboszlaival? Őt kihallgattuk, ha nem talál a vallomásoddal akkor legalább életfogytiglanit kapsz.
A módszerek között olyan is volt, hogy semmit nem kérdezett, csak nézett a levegőbe, esetleg olvasott. Egy félóra múlva mondta az őrnek: Vidd el innen ! A másik módszer volt, hogy a fal mellé állitott, de úgy, hogy az orrom is, és a bakkancs orra is érje a falat. Volt eset, hogy ülve ki akartam nyújtani a lábamat, hogy a zsibbadást megelőzzem. “ Nem szégyenled magad te bandita, még ki is akarsz nyújtózkodni, kinyújtlak én téged, mint a kigyót a nyárson.”
Más ankét alkalmával: mondjad az összes ismerősöket 15 évre visszafelé. Pontosan mondd el, hol, mikor és mit beszéltetek! Vigyázz, mert ettől függ a szabadságod, mi azokat is kihallgatjuk. Ha jól vallasz, írhatsz csomagért. Így visszagondolva csodálkozom, hogy a hosszú vallatás után még ennyire is ép elmével maradtunk.
(Folytatjuk)