(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)


Így került Erdély Elemér tábornok, volt megyei belügyes Szekuritáté parancsnok egyik napról a másikra a megyei turisztikai hivatal (O.J.T. Hargita) főnökhelyettesi posztjára. Sok ideig nem tölthette be, hisz – a vak is látja – ez a hivatal külföldi kapcsolatokat is „ápol”. Nem nagy csinadrattával megtették a helyi kerámikusokat, népi fafaragókat, textileseket, stb. tömörítő kisipari vállalat, szövetkezet(?) az „Arta Harghita” elnökévé. Itt kerültünk kapcsolatba egymással, ugyanis a vállalatomtól a meglévők mellé azt a megbízatást kaptam, hogy – mint mozgékony, mobilis személy – teremtsem meg és tartsam a kapcsolatot a két vállalat között. Amolyan ”összekötő szerep” volt ez. Ha nekik fémmunkára volt szükségük (plakettek, nagy ritkán szobrok, stb. öntése, gépjavítások) besegítettünk, hisz az I.P.I.C.C.F. keretében öntőműhely, javítóműhely is működött, ha nekünk szimpóziumok rendezésekor, protokoll-alkalmakkor kisebb műtárgyakra volt szükségünk, váza, fafaragások, kézimunka, ez-az – kéz kezet mos alapon – náluk könnyebben hozzáférhettünk. Sajátos, megszokott módja volt ez is a „szocialista együttműködésnek”. Nem volt csekélység az sem, hogy tőlünk kapták, a mi vállalatunk szolgáltatta nekik a gőzt!
A hivatalos relációkból ismeretség, majd baráti kapcsolat lett. A kegyvesztettség azt jelentette, hogy az „elvtársak”, akik – amíg hatalmon volt – hajlongtak előtte, és profitáltak az ő funkciója nyomán, most szóba se álltak vele, mellőzték, elkerülték. (Némi presztizse azonban, így-úgy még megőrződött! Például megtarthatta lakását…). A tábornok rákényszerült tehát, hogy alacsonyabb beosztású személyekkel is szóba álljon, kapcsolatokat alakítson ki. Többek között velem is így került jó viszonyba. Azt állíthatom: hivatali esküjéhez híven, sohasem hozott szóba politikai, katonai, belügyi vonatkozású titkokat, még poharazás közben sem.

B. Gy. : Nagy léptekben közeledünk az 1989 decemberének második felében lezajlott, végső soron a rendszerváltást eredményező, véres tömegmozgalmi eseményekhez (a történészek döntsék el, hogy forradalom volt-e?) A december hónapra is áthúzódó, szokatlanul enyhe ősz is a politikai változásoknak kedvezett. (Emlékszem, december 17-en este éppen a Hargitáról érkeztünk le Csíkszeredába, bükkfa-lasa gombával degeszre tömött hátizsákkal. Hazaérve értesültünk a Szabad Európa és az Amerika Hangja rádiók jóvoltából a temesvári véres eseményekről. Úgyhogy, amikor 1989. dec. 20. után a megyei pártbizottság a központtól kapott utasítások alapján az egész megye területén, falvakban, városokban, üzemekben, vállalatokban, M. T. Sz. –eknél, iskolákban, stb. pártgyűléseket hívott össze, ahol „a tagok egyöntetűen elítélik a vandál huligánok és külföldi provokátorok által előidézett és végrehajtott sajnálatos temesvári eseményeket” , már mindenki tisztában volt azzal, mi az igazság. A puskaropogást és nyomában a sebesültek sikolyát a fenti rádiók többször is „betették az adásba!” A ti vállalatotoknál hogyan zajlott le ez a „nagygyűlés”?

G. M. : A vállalatunknál pártvonalon azt „sugallták”, hogy a fémiparosok számára, akiket a fémmegmunkáló műhelyben tereltek össze, én mondjak elítélő beszédet. Sikerült kibújni a „megtisztelő” feladat alól azzal, hogy arra hivatkoztam: „mire való a párttitkár, KISz-titkár, szakszervezeti bizalmi ember?…Ílymódon másnak adták a megbizatást. Még a mai napig is szegyelli!
Azalatt, amíg a temesvári események zajlottak, Erdélyt a megyei kórházban, külön betegszobában ápolták, decembet 21-én látogattam meg, tőlem értesült Milea honvédelmi miniszter haláláról. Mint bennfentes, a legfelsőbb szinten végbemenő politikai mozgások szakembere, erre a hírre nagyon megdöbbent, és ezt a megjegyzést tette:
– Na, Matyika, Matyika, jól jegyezd meg, hogy ezzel Ceauşescu feltette az i-re a pontot! (Sajátos „belügyes” beszéd volt ez, mindenki értse úgy, ahogy akarja!)
Amikor jöttem el, megkért, hogy a benzinjegye után járó 20 l benzinjét váltsam ki, és, ha van időm, vigyem fel a lakására. 22-én délelőtt került erre sor. Közben hazajött a kórházból, a tévé előtt találtam. Egy darabig együtt követtük a közben felgyorsult eseményeket, majd szaladtam vissza a vállalatomhoz, és értesítettem azonnal a fémipari alkalmazottakat, hogy kapcsolják be a műhelyben rendelkezésre álló tévé-készülékeket, mert rendkívül jelentős fejlemények zajlanak a fővárosban. Aznap délután szolgálatos voltam az egész fémipari részlegen, a meglévő kevés sporttévé adását követtük az emberekkel együtt. Ceauşescu helikopteres futását követően a gyárban is fellazult a rend, a munkások kezdtek elszállingózni. Ketten visszatértek a gyárba, tőlük megtudtam, hogy kigyűlt a nép a „tapsitérre”, a Milícia előtti térre, a Székely Himnusz éneklése közben vonulnak az utcákon. Még megmaradt embereimet is elküldtem. Nekem maradnom kellett!
Ekkor már az a hír terjedt el a vállalatnál és az egész városban, az a tévé által tudatosan terjesztett dezinformáció, hogy jönnek a terroristák, amely hiresztelésnek a célja a nemzetiségi megyékben az volt – most már tudjuk (akkor nem láthattuk át a dolgokat!) – hogy az emberek félelem, fenyegetettség, terror hatása alatt élve ne foglalkozzanak saját, nemzetiségi ügyeik rendezésével, orvoslásával. A terroristákkal, mint mumussal történő riasztás módszeresen, tervszerűen történt, az ún. „Szabad Televízió” is kivette ebből a részét: „Brassóból már kiindultak, közelednek Sepsiszentgyörgy felé, a férfiak gyülekezzenek a téren, ott fegyvert osztanak…” Ha fegyver kerül a nép kezébe, ez már nem tréfa, ezt átgondolhatta bárki. Még szerencse, hogy erre nem került sor! De a terroristák megérkezésére se! A gyárakban, középületeknél munkásőrséget állítottak, erre viszont szükség volt, mert a hős milícia úgy eltűnt a város egész területéről, mintha kifüstölték volna. Volt is, amiért félniük, a diktatúra hosszú évtizedei alatt „ derekasan megszolgáltak” erre!
A terroristákkal való félelemkeltés egészen addig tartott, amíg az állami „Szabad Televízió” közvetítette a diktátor és neje perét, majd kivégzését.(XII. 25.) Utána az országban a lövöldözések megszűntek, a terroristákkal történő riasztás is alábbhagyott.

(Folytatjuk)