Én: irtózom a haláltól. A másokétól még jobban, mint a magamétól. Testi utálatot kelt bennem, és, ami ezzel iker: megvetést.

Megaláztatásnak érzem a halált, mely csak élhetetleneket s értékteleneket érhet, s mondhatatlanul megcsökkennek előttem a nagy emberek, ha meghalnak. Valaki, aki többé nem számit. Hogy’ lehetne az nagy ember?

Mentül több halált érek meg, annál jobban gyűlölöm az életet. Mert mind világosabban látom, hogy a halál nem megszakítja az életet, hanem az élet megkezdi a halált.

Nem pitvara a kriptának, hanem már maga a kripta. Az a tudat, hogy a halál műhelye, meguláltatja velem a világot. S az a tudat, hogy mind halandó, lenézeti velem az embert. Vajda János hősnek ítélte az embert, mert tud élni, mikor tudja, hogy meg fog halni. Én ezt a tiszteletet nem érzem, ha százszor eltökéltem, sem tudom érezni. Hiába, csak az a hős, aki győz. Hős volna az ember, ha lebírná a halált. De így? Nincs az a hős és ártatlan vértanú, aki furcsa, szánalmas, utálatos, tehát, mindent összevéve, nevetséges ne volna, mikor a puskagolyótól egy félszeget ugrik, vagy az akasztófán kiölti a nyelvét. Az egész élet egy ilyen félszegség. Furcsa, szánalmas, utálatos, nevetséges, a halál előre küldött szorongásától veritékes. Undorodom tőle, tőletek, magamtól. Meghalsz, gazember, gondolom magamban, ha rossz és hatalmas embert látok. Meghalsz, majom, gondolom magamban, ha szép és boldog embert látok. Meghalsz, szegény féreg, tulajdonképp már meg is haltál; baj, csalódás, korai vénség, betegség, nyomorúság: mind már a halál kikészítő rothadása volt — ezt gondolom, ezt érzem, ezt didergem magamban, ha szegény, szerencsétlen, alulmaradt embert látok. Ezt, mindig ezt. Minden lehunyó este, minden fölvirradó hajnal mélyebben vájja belém a halál tudatát.

Mindenért, amiről minden földerülő nappal biztosabban tudom, hogy az élet megtagadja tőlem, egyre ocsmányabb kárörömmel kárpótol a tapasztalás, hogy azok is megvénülnek és elpusztulnak, akik mindent elérnek. Megdöglötök, elrothadtok, gondolom magamban röhögve. Jó, becsületes, irigységet nem ismerő ember vagyok, s mégis ezt gondolom. Ha az élet csakugyan élet volna, nem ronthatna meg igy, nem aljasithatna le ennyire egy jó, becsületes, irigységet nem ismerő embert. Csakis úgy teheti, hogy át van itatva a halál rondaságaival; hogy élet nincs is. Csak születés van és halál van, s menten a születés után megkezdődik a halál, a romlás, az elbüzhödés. Hogy mindennap uj ráncz, hajunk hullása, erőnk megrokkanása mutassa a végét. Hogy minden egyes nappal egy-egy régi kedves álom ágaskodjék az ellen, hogy ezentúl is tovább szőjem — hiába szövögetsz, úgymond; láthatod, hogy kifogytál az időből, s már rá sem érsz, hogy én valóra válhassam! Ha a természetben egy csöpp szemérem volna, nem oltott volna belénk annyi eszméletet, hogy e kegyetlen csalását meglássuk. De nem szégyelli magát, mert buta. Tombol, kéjeleg a gonoszságban, orrunk alá dörgöli a halált, nekünk embereknek legjobban, mert a világ minden teremtett állatai közül mi tudnók legjobban, hogy mily csoda dolog volna az élet, ha volna a világon élet. Mi szükség volt megtudatnia, hogy mindnyájan halandóak, életünk rendjén egyre haladóak vagyunk? A föld enélkül is foroghatott volna, mi enélkül is meghalhattunk volna. Az ő gyilkos törvényei igy is uralkodhattak volna, de, ha már megszülettünk s élet nem vár ránk, legalább részünkül jutott volna az élet délibábja. Így semmink sincs, és, tudván, hogy életünk nem élet, a föld színén is temetőben járunk.

Ám, azt hiszem, maga a temető még olyan időkből való, mikor az ember nem volt bizonyos a halálban. Véletlen balesetnek nézhette, mely eddig ugyan mindenkit elért, de nem bizonyos, hogy ezentúl is igy lesz. Mig a halál az ő rothatag lehével átfülleszti az életet, az ember az ő vad, az ő isten-ember előtt jogos élhetnékjével az életet átpróbálta vinni a halálba. Bár ne tette volna! Vagy valami jobb, csöndesebb, sikkasztóbb módot talált volna erre, mint a temető borzalmas durvaságát! Ha valahogy ki tudta volna hazudni a halált tudomásunkból; ha gondos összeesküvésben iktatnánk ki az életből mindent, ami a halálra emlékeztet, mint ahogy fürdőhelyeken éjjel, titokban lopják temetőbe a halottakat, hogy a vidám vendégek ne tudjanak róla! A halottakat, hiszen úgy sem segíthetünk rajtuk, minden mód el kéne tenni láb alól; tetemüket elhamvasztani, nevüket kitörülni, képüket elpusztítani, s minden nemzedéknek, ha már megszületik, újra kellene próbálnia megkezdeni az életet.

De az emberiség kötélidegzetü pásztorcsorda volt; ha valahol kimivelődött, menten rajtaütöttek a friss baromiságú népek, s az ő vad babonáikat hagyták benne szokásainkban s szertartásainkban. Mily szörnyűséges megmarczangolása idegeinknek a temetés!

Nyilván akkor állapodott meg, mikor a paraszti emberiség még kívánta a fájdalmat, mint ahogy ma a parasztember a kapadohányt kívánja, meg a paprikát és a hagymát.

Nem elég maga a halott, még ki is kell teríteni, még a gyertyafénynek, a gyászos színeknek, a fojtogató zsolozsmáknak kínzásai is kellenek, csak hogy jól meggyötörjük magunkat! S mindezeken felül a temető. Ez az emlékeztető raktára a halálnak. Ez a rothadás kertje. Hogy ez mire való! Nem tudok ennél rettenetesebbet, öklendeztetőbben utálatosat, lesujtóbban magalázót. Hogy’ szabad annak nyomának maradni, annak a vérlázító elviselhetetlenségnek, hogy aki tegnap volt, az ma már nincsen?

Nem tudom, mindenki úgy van-é ezzel, de én, ha valaki elmondja előttem, mit ebédelt,

egyszerre mintha a hasának üvegfala támadna, rétegenkint ott látom benne poshadni és savanyodni az egész ételsort. S így vagyok a temetővel is. Mellette elmenet mintha keresztmetszetben látnám, s ott látnám a föld-gyomorban, ahogy bezabálta őket, a sírok vaczkaiban gémberedni, férgesedni s elgennyedni a halottakat. Kegyelet? Elmerülés ? Talán megenyhülés is? Nem, nem; csakis utálat, csakis kétségbeesés, csakis düh és lázadás ; valami vad, háborgó, az élet semmi balságával szemben nem érzett boszuvágy, s mikor a sir dombjánál állok, s ott tudom — nem: ott látom magam alatt egy-két kéznyujtásnyira a rothadni ledugott dögöt, aki nemrég ember volt, kedvesem volt vagy barátom volt, s aki tulajdonkép még ma is az, aki volt, ugyanazon testi valóságban: ó, akkor nemcsak, hogy megértem a sirfertőzőket, akkor azt nem értem, hogy közömbösen vagy szent érzésekkel tudunk járni a sírok felett, hogy meg nem vadulunk, hogy fel nem bőszülünk, s nem a temetőbe tesszük át tivornyáinkat, s nem a sírokra nászágyainkat — csak azért is, csak azért is, csak azért is!

Irtózom a haláltól, s csak azt az egy jót tudom benne, hogy, ha már megvan, legalább engem sem kimél meg s én is meg fogok halni. Sokáig úgy sem bírnám, hogy egyre elnézzem, s minden egyes nappal jobban meg jobban tudjam, inaim megereszkedése súgja meg, álmaim elfakulása, reményeim ellankadása, várakozásaim hitetlenné válta vájja tudomásomba, hogy én is halandó vagyok. Ha már meg kell halnom, akkor jó, hogy meghalok.

Forrás: Olvasás közben. Jegyzetek és megjegyzések. Franklin, 1906