Hargitai böngészde (39) – Dénes Dávid: Börtönemlékek (4)

Hatodik rész, amely bemutatja, az őr szeme hogyan helyettesíti a gondviselés szemét és hogyan lehet a vallatás lelkigyakorlat.

A vallatás alatt annyira kimerült az idegrendszer, hogy jött a gondolat, mondjam meg a vallatónak, írjon, amit akar, mert mindent aláírok, csak legyen már vége.
Nem csodálkoztam azon sem, ha a vallatás alatt egyesek üvegdarabokat nyeltek le, mások szeget. Számomra csak az volt érthetetlen, honnan szerezték be, mert az ankét ideje alatt nagyon szigorú ellenőrzés volt mindenkor.
Nehezen szokja meg az olyan letartóztatott, aki soha nem volt ilyen helyen, hogy állandóan figyelve van, állandóan nézheti a kis kulcslyukon át egy szem, az őr szeme.
Sokszor mi is ki akartunk nézni, és pontosan akkor ott volt egy szem, “egy gondviselő szem“. Az embernek a Gondviselés jut eszébe, és az őrző angyal plusz előjellel, aki vigyáz ránk.
Abban az egyedülvalóságban, abban a feszített idegállapotban az embernek minden eszébe jut, de még a szüleinek és rokonságának a bűnei is, mert sokszor feltevődik a kérdés, vajon nem az ősök bűnei miatt kell-e annyit szenvedni?
Azt is merném írni, hogy aki nem ment át ezen a vallatáson, tulajdonképpen nem is tudja, mi a szenvedés. Az a tragikum, hogy ez már sok évtízeden keresztül ki volt kisérletezve Oroszországban, és mi akkor estünk bele, amikor már tökéletesítve volt a módszer, a mondások, a fenyegetések, hogy csak egy párat említsek: “Idehozzuk Édesanyádat, testvéreidet már kicsapták az iskolából, még a rokonaidat is kidobták a munkahelyről. Vigyázz mit mondasz, mert az életed cérnája a kezünkben van, vigyázz, mert ha szerencséd lesz a felboncoláshoz, még hazai zsírt találunk benned.”
Olyan lelkigyakorlatos ház, olyan Manréza nincs a világon, ahol ennyi alkalom lenne elmélkedni.
Külön szótár kellene, hogy az utókor olvassa el, milyen gazdag az emberi nyelv a gúnyolódásra.
Mekkora igazsága van a Szentírásnak, amikor arról ír, hogy a hatalmasok letaszítattnak a trónjukról. Úgy szeretnék most találkozni a vallató tisztemmel, hogy csak annyit mondjak neki: na, apukám, hát a te életed fonala hol van most?
Isten büntetését is láttam, mert az egész rokonságom nagy káromkodó volt. Arra gondoltam, talán én vagyok méltó arra, hogy valamit törlesszek. Csak ilyen helyen lehet átérezni azt, hogy az ember egyenlő a semmivel. Nem tudjuk, jön-e még korszak, amikor az emberiség így meg lesz alázva, de ha nem jön, és ne is jöjjön, akkor maradjon meg írásban. Bizonyára sokan megírják, de mindenik más szemszögből.
Mégis annyit írhatok, a kereszténységnek köszönhetjük azt, hogy talán öntudatlanul, de mégis valami kis jóság is volt a vallatókban, és az őrökben is. Valamit talán szüleiktől is kaptak, hogy amit magadnak nem kívánsz, azt másnak se csináld. Országos viszonylatban úgy állapítottam meg, hogy a moldovaiakban volt a legtöbb jóság . Egyik ankét után mosolygott a vallató, észrevettem, hogy ennek oka van. Másnap reggel levittek az udvarra. Levették a szemüveget és egy civil rám szegezte a fényképező gépet. Először rosszra gondoltam, mert szokatlan volt az idő, a civil is meg volt ijedve, talán jobban mint én. Lekapott hamar, és én akkor kapcsoltam. Kész a doszár, vége az ankétnak, azt mondtam úgy magamban, 100 esztendeig is szívesen ülök a börtönben, csak többet ne kérdezzenek!

(folytatjuk)

2021. november 1.

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights