(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)

B. Gy. : Mivel a Csíkszeredai I.P.I.C.C.F. (helyipari vállalatból országos „léptékű” vasúti építőanyag-ipari vállalattá felfejlődött) szocialista nagyipari konglomerátum volt, amelynek szocialista tervgazdaság biztosította kohéziója gépgyártó-, bányaipari-, bányakitermelői-, öntödei-, stb. egységeket tartott egybe – amikor az 1989 decemberi „események” hatására a diktatorikus államérdek biztosította kohézió egyik napról a másikra szertefoszlott, megindult a konglomerátum szétesése, szertehullása. Fennállásának, működésének legjobb évtizedében (1980-1989) olyan harmadik világhoz tartozó, közel-keleti és észak-, észak-nyugat-afrikai, főként arab országokbeli piacokra vonult be ( Líbia, Tunézia, Marokkó, Irak – de Törökország is!), ahol felfutóban voltak a bruta-követ ipari méretekben igénylő építkezések: kikötők, műutak, vasutak, cementgyártás, stb.
Romániában államérdek volt a vállalatnak állami tőkével ellátása, külkereskedelmi megkönnyítésekkel történő felfuttatása, mivel valutát hozott egy fokozatosan autarchikus gazdaságúvá kényszerülő, elszigetelődő, diktatorikus országnak. Az országokban, ahova a kőbányaipari aggregátok eljutottak, kevésbé firtatták, hogy a felszerelések milyen mértékben egyéni újítások vagy átvételek eredményei.
Oláh Istvánnak a Romániai Magyar Szó 1990. jan. 17. , 18. , 19-i számaiban közölt riportja (Negyven forró perc s esztendők előjátéka) a legelején ragadja meg e szétesési folyamat beindulását. Ezév májusában Rákosi Zoltán igazgató 23 év munkaviszonnyal a munkakönyvében (ebből az utóbbi 17 év alatt az igazgatói posztot töltötte be) megválik az üzemtől. Úgy tudom, még abban az évben te is követted a volt igazgatód példáját.

G. M. : A romániai rendszerváltás következtében beinduló gyors politikai, gazdasági, társadalmi változások közepett az ember megpróbált tájékozódni. Közben a törvényhozás jóváhagyta az 54/ 1990-es törvényt, amely engedélyezte kisvállalkozások létrehozását, megszabta ezek működésének törvényes kereteit. Megindultam beszerezni a szükséges aktákat, igazolásokat, dokumentumokat. Bizonyos induló tőke is kellett a nyitáshoz. Az iratok beszerzése nem jelentett különösebb gondot. Egyedül a villamosságnál akadt el egy kis ideig a dolog, de végül ez a nehézség is elhárult az útból. Így kaptam meg a jóváhagyást 1990. július 24-én a Precízia nevű fémipari kisvállalat létrehozására a családi ház udvarán létesítendő műhely keretében. 5 alkalmazottal indultam, de mivel nem rendelkeztünk saját gépparkkal, bérelni kellett a minimális gép-felszerelést: hegesztő-apparátus, köszörű, fúrógépek, stb. Mindezt a helyi S.U.T. vállalat kölcsönözte, végül sikerült megvásárolni tőlük. Ez már sokat könnyített a munkán, sikerült kissé kibővíteni a termelést, némi jövedelemre is szert tettünk, amelyet újabb gépek és felszerelések beszerzésére fektettünk be újra: teherkocsit vásároltunk, amely az anyagbeszerzéshez kellett, „szabad idejében” fuvarozásra is bérbe adhattuk, bővítettük a műhelyt, lebetonoztuk az udvart, a munkások számára öltözőt, mosdót létesítettünk, az alkalmazottak létszámát is – fokozatosan – 26-ra gyarapítottuk.
2008-ig az Apor Péter 1. szám alatt működött a kisvállalatunk.
Az 1991-ben megjelentetett 31/ 1991-es, kis- és középvállalatokra vonatkozó törvény értelmében a kisvállalatokat korlátozott felelősségű társasággá (KFT) kellett átalakítani, amely különböző tevékenységi körökkel szervezi meg a munkáját.
Közben adódtak „jóakaratú” emberek, akik nem restellték különböző feljelentésekkel a felettes hatóságok tudtára adni az „általuk észlelt rendellenességeket.” Amelyek aztán egytől egyig megalapozatlanoknak bizonyultak. Például 1990 karácsonyán a somlyói gyermekotthon lakói számára csomagokat osztottunk ki, amelyek értékét az akkori megyei pénzügyi hivatal (a mai ANAF) emberei –amit a cég egyszer már kifizetett – rám terhelték újra. (Röviddel az eset után az ellenőrök – Sz. M. és székelykeresztúri társa – mindketten „beadták a kulcsot”. Tehát érvényesült a „felsőbb igazságtétel”).
1996-tól kezdtük bővíteni a lakóház körüli magánterületeinket, amelyeket a mai napig is a cég használ, és amelyre tervbe vettem egy kisebb szálloda építését. Abból a meggondolásból indultam ki: biztonságosabb, ha nem egy, hanem két lábon áll az ember! Az építőanyag beszerzése hosszabb idő alatt, apránként történt. Az építés befejezése, belső szerelések, festés, fal- és padlóburkolás, a szállodai bútorzat beszerzése 2001. szept. 1-jére készen álltak. A szállodaavatáson részt vett az akkori miniszterelnök, Adrian Năstase több munkatársával, a Hargita megyei vezetőség emberei, Duşa Mircea prefektus, a megyei Tanácselnök, Zsombori Vilmos, a város részéről Csedő Csaba polgármester és mások. Ennek a jelenlétnek, részvételnek az volt a reális hozama, hogy az ország jelentős tévé- és rádióadói egyenes adásban, az újságok, hetilapok riportban számoltak be az eseményről, amely tudósítások az újonnan induló szálloda számára ingyen reklámot is jelentettek. Jöttek is rövid időn belül a vendégek, nemcsak a közelebbi helyekről, de az ország távolabbi megyéiből, Bukarestből, sőt külföldről is.
Indulásunk „égisze” is – véletlenül – kedvező volt, hisz a város központjában a Hargita szállodát akkor vásárolta meg a Sapientia egyetem, úgyhogy egy-az egyben át tudtam vállalni a felszabadult, képzett munkaerő-gárdát. Ebben az időszakban a Fenyő szálló is javítási, modernizálási folyamaton esett át, úgyhogy – mondhatni – jobb lábbal indultunk. Meg kell említenem, hogy a szálloda-építéshez, indításhoz szükséges pénzalapok előteremtésébe besegített a magyarországi „Új kézfogás” közalapítvány, amely 40.000 dollár hitelt adott kamatmentesen, amelyet (1 év türelmi idővel) 5 év alatt kellett törleszteni (évi 8000 dollár), ugyanekkor a Saxonia alapítvány is betársult 12.500 akkori német márka hitellel, ugyancsak kamatmentesen.
A legnagyobb „lökést” egy sikeres pályázaton elnyert 60.000 euró vissza nem térítendő segély jelentette, amelyből bebútoroztuk, felszereltük a hallt, mellékhelyiségeket, termeket, konyhát. Utána már csak a személyzet toborzása következett, amelyről fent már szóltunk.
Egyik volt munkatársam (L. J.), amikor jött „újház látni” jó székely humorral meg is jegyezte:
– Na, ilyen jó munkahelyed, munkahelyem sem volt még, Matyi, hogy az udvarán bodega is áll!
A szálloda elnevezésekor több változat is felmerült, de végül a „Park-Hotel” mellett döntöttünk, a következő meggondolásból: rövid, frappáns, magyarul is, románul is ugyanúgy hangzik, előterében az udvarán dísz-park terül el: nyírfák, díszcserjék, virágok, amely park déli irányban 2 ha gyümölcsösben folytatódik, mára már termőre fordult gyümölcsfákkal: alma-, szilva- ,körte-, diófák, málna- , mogyoró- , borókabokrok, amelyek termése ősszel a vendégek számára is hozzáférhető, ha megkívánják.
A szállodából a kilátás festői: a somlyói búcsújáró helyre nyílik, a fenyő- és bükkerdővel borított Somlyó hegyére, látható a nyereg, amelyet a pünkösd szombati búcsú alkalmával betöltenek a templomi zászlók alatt felsorakozó, a világ minden tájáról ideérkezett búcsúsok százezrei.
A szobákban egyszerre 53 személyt tudunk elszállásolni, vendéglő, szeparé, konferencia-terem, bárhelyiség áll a vendégek rendelkezésére, modern felszerelésű konyha, gazdag étlap, változatos italok, kitűnő kiszolgálás…
Ugyanakkor 2006-tól, mivel igény mutatkozott rá, és bőséggel állt rendelkezésünkre hely az udvaron, megépítettünk fa építőanyagból a lakodalmak, somlyói búcsú, keresztelők, osztálytalálkozók, kicsengetések, első áldozások, egyszóval: népes rendezvények számára egy 400 férőhelyes termet, amely jó befektetésnek bizonyult. A kocsival, buszokkal, vagy éppen motorbiciklivel érkező vendégek számára kőburkolatú, bekerített udvar áll rendelkezésre, ahol biztonságban tudhatják járműveiket. A gyerekeket játszótér fogadja, hogy ne unatkozzanak.
A hotel-szakmában az eredmények mellett, amelyekre utaltunk, bizony, nehézségek is mutatkoznak, amelyeket valahogy le kell küzdeni. Nem egyenletes, az évszakoknak megfelelően eléggé hullámzó a szálloda és a vendéglő látogatottsága, mondhatni a téli hónapokban stagnál, viszont a költségek: fűtés, villany- és gázfogyasztás ekkor a legnagyobb. A bevételek pedig a legkisebbek. A személyzetet – függetlenül a látogatottságtól – egész évben foglalkoztatni kell!
A nyári bevételek – valamennyire kompenzálják a téli kiesést. Az ősz , tavasz így-úgy „elboldogul” magában! Közben, amiről kevés szó esik, a folyó kiadások mellett, hogy a szintet és a versenyt más egységekkel tartani tudjuk, állandó jelleggel szükségeltetik: a modernizálás, felújítás, festés, bútorcsere, ágynemű, evőeszközök, tányérok, poharak, stb. felújítása, pótlása. Mindez nap mint nap, időről időre nem kevés pénzbe kerül. Ugyanakkor, ha jó bornak nem is kell cégér, azért nem árt a népszerűsítő tevékenység, reklámozás. Elégtételt jelent, ha a vendégek visszajárnak, így például a pünkösdi búcsú alkalmával már az eltávozó vendég lefoglalja a következő évre is a szobát. Mindezek a tények sok hazai meg külföldi ismeretséget, barátot hoznak! Ugyanakkor irígy rosszakarót is! Még jó, hogy ez utóbbiakból talán mégis kevesebb mutatkozik!

B. Gy. : Már előzőleg felbukkant e beszélgetés során Lajos József neve. Azok között az egységvezetők között említetted meg, akik fogadták az üzemben a munkába álló fiatal szakiskolai végzős növendéket, segítették ennek beilleszkedését a napi munkába, a gyár közösségébe. És aki – az itt együtt eltöltött évek során – Gergely Mátyás atyai jóbarátjává válik. Alkalmunk adódik személyesen is elbeszélgetni vele. Nyugdíjas ember, Csíkszereda Taploca nevű negyedében lakik. Sorsa szorosan összefonódott a Mátyáséval. Rákosi Zoltán a könyvében a következőképpen jellemezte: „Külön kiemelem a fémipari csapatból Lajos József szekciófőnököt, aki mindig mindent elsőrendűen megoldott. Az Isten is vezetőnek teremtette, az emberek hallgattak rá és szerették.” (Rákosi Zoltán: Életeim, Magánkiadás, Csíkszereda, 2016. 153. l.)

(Folytatjuk)