(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)


Lajos József: Amikor Mátyást mint fiatal szakembert megismertem a 70-es évek legelején, már az első időszakban meglátszott rajta, hogy nemcsak a szakmát igyekszik tökéletesen elsajátítani, de megvan benne az adottság, hogy társait szakmailag is értékelni, később irányítani tudja. Így, ahogy az évek teltek, előbb csoportfelelősként, később (elvégezve a szükséges felnőttképzési iskola-fokozatokat), mint az egység legfiatalabb mestere tevékenykedett. Hatáskörébe tartozott: a mérleg-szekció (javítás, súlyok gyártása, hitelesítése, stb), a kovácsműhely, belső szállítások, anyagszabászat és egyéb megbizatások, amelyeket a főnökség ráruházott. A rábízott feladatokat időben és jó minőségben teljesítette, mind a munkatársak, mind a vezetőség megelégedésére. Ha valami sürgős, rendkívüli feladatot kellett elvégezni, én, mint főnöke, ennek végrehajtásával mindig Mátyást bíztam meg, jól tudva, hogy nem találok majd abban kivetnivalót! (Így volt ez például a szimpóziumok alkalmával a szekcióra háruló sokoldalú tennivalók esetében is!)


B. Gy. : Az 1989-es decemberi események idején, amikor olyan válaszút elé érkezett az üzem, amilyen az évek során addig még sohasem fordult elő, e rendkívüli helyzetben hogyan állt helyt Gergely Mátyás?

L. J. : Az első pillanattól kezdve, amikor a diktatúrát eltörölte a népharag, és egyik napról a másikra „ránkszakadt” a nagy szabadság, azoknak, akik távlatban és felelősséggel gondolkoztak az üzem sorsa felől, így Gergely Mátyásnak is, az volt a véleménye, hogy a régi vezetőséget meg kell tartani, mert ha szétzilálják, a nagy konglomerátum, amely több mint 2500 embernek ad „munkát és kenyeret”, darabjaira hull szét. (Mint ahogy ez be is következett! Utalnék itt az 1989. dec. 23-án az üzemben tartott nagygyűlésre, amely dátumot mint a vég kezdetét lehet számításba venni az üzem szétesése tekintetében). (Lásd: Oláh Istvánnak a Romániai Magyar Szó 1990. jan. 17. , 18. , 19-i számaiban megjelent cikkét: Negyven forró perc s esztendők előjátéka)
Az események gyorsan követték egymást ezután. Rákosi Zoltán, az üzemben eltöltött 23 év munkaideje (amiből az utóbbi 17 év igazgatás!) után, 1990 májusában megválik az üzemtől. A volt, legendás üzemigazgató eme lépésének az értékelése nem a mi feladatunk! Ugyanez év július 24-én Gergely Mátyás megkapja a jóváhagyást az erre illetékes fórumoktól a Precízia nevű fémipari kisvállalat létesítésére. 1991-től a Rákosit követő új igazgató, Péter István mérnök már 1991-ben hangoztatni kezdi, hogy azoknak az alkalmazottaknak, akik az érvényben lévő új törvények alapján privát kisvállalatot alapítottak (köztük Gergely Mátyás is!), összeférhetetlenségi alapon meg kell válniuk az üzemtől. Ez a Gergely Mátyás esetében 1991. V. 1-jével következik be.
1992. jún. 15-én kisebb infarktuson estem át. Szeptembertől, az üzemben ledolgozott évek után kértem a beteg-nyugdíjaztatásomat. Miután annyira felépültem, 1992. dec. 1-jétől munkába álltam Gergely Matyi „Precízia” nevű kisüzemében, napi 4 óra rész-munkaidővel. Pár hónap múlva ebből teljes foglalkoztatottság lett. A Mátyásnál eltöltött munkaidő végül 15 évre kerekedett ki. 2009. dec. 1-jétől kértem a végleges nyugdíjaztatásomat, miután a 2008-as gazdasági válság okozta nehézségek miatt Gergely Mátyásnak a személyzetet ideiglenes szabadságra kellett küldenie. Ilyen feltételek mellett nem akartam magam sem terhére lenni a cégnek!
Mátyás alkalmazottjaként a legelején a kozmási élelmiszeri kisüzlet ellátásával foglalkoztam (árubeszerzés, leszállítás, könyvelés, stb.), majd, miután egészségi állapotom megengedte, átvettem a fémipari tevékenység teljeskörű irányítását (anyagbeszerzés, munkapontok ellenőrzése, munkavédelem, kasszakönyv napirenden tartása, anyagi és pénzügyi mozgás nyilvántartása, az elvégzett munka átadása a megrendelőnek, számlák kibocsátása, banki munka, stb. Egyszóval: minden!) Megígérhetem, hogy a fent elmodottakról jobban, rendszeresebben átgondolva a dolgot, írásban is beszámolhatok!

„Közreadjuk – szerkesztve – Lajos József írásos beszámolőját, amelyet 2018. feb. 25-én juttatott el hozzánk: „Gergely Mátyás amikor az egységünkhöz került, még nagyon fiatal volt, mindössze talán 19-20 éves. Ez jó esélyt adott arra, hogy fiatal fejjel elsajátítsa az ott dolgozó idősebb szakiktól a szakma minden csínját-bínját. Lévén, hogy a mérlegjavító műhelybe került, itt olyan szakik dolgoztak, mint Czikó László bácsi vagy Molnár János (hogy csak kettejüket említsem meg!), akiktől nagyon sokat lehetett tanulni.
Matyi nem is kótyavetyélte el az időt, hamar megtanulta a szakmát, rövid 2 év alatt a műhely meghatározó egyénisége lett. Az ő vezetésével jártak ki az MTSz-ekbe különböző nagyságú hídmérlegeket javítani, technikai ellenőrzésre előkészíteni. Addig jártak ezeknél a mezégazdasági egységeknél, hogy Tusnádtól Csíkszentdomokosig jobban tudták, mi zajlik ezekben az egységekben, mint maguk a pártvezetők!
Tanulási vágya, megfigyelőképessége, komolysága rövid idő alatt alkalmassá tette őt arra, hogy fiatalsága ellenére nem csak dolgozni tudott, de értett ahhoz is, hogy megszervezze mások munkáját. Így lett az egység legfiatalabb mestere mindössze……éves korában. Új beosztását komolyan vette, és mindig számítani lehetett rá, bármilyen fontosságú is volt az a munka, amivel megbízták.az évek során. A mesterből közben főmester lett, ami azt jelentette, hogy legalább három mester tartózott a felügyelete alá. Több mint 20 évet dolgoztunk együtt, és nem történt meg, hogy munkájával nem lettem volna megelégedve. Emlékszem, hogy a 70-es évek végén, a 80-as évek elején elvállaltuk a balánbányai kitermelő üzemben működő több golyós-malom őrlő acélgolyóinak gyártását. Ez nem volt könnyű és egyszerű feladat, mivel több méretben kellett több tonnányi készterméket időben előállítani, hogy a megrendelő cég ne vigye máshová a rendelést, lévén ez egy jövedelmező termék, és hosszú távra biztosított munkát a kovácsműhely dolgozóinak. Mátyás megszervezte három váltásban a termelést, és „célprémiumot” tűzött ki a legtöbb terméket előállító csoportnak. Ment is a munka, sokszor túl is teljesítettük az elvállalt mennyiséget, de nem maradt a nyakunkon, mert Mátyás rábeszélte a beszerzést lebonyolító szakembert, hogy vegye csak át, mert a következő hónapban nyersanyag-hiány miatt lehet, nem tudunk majd eleget gyártani. Így jól jártak az emberek, mivel többet kerestek, és jó volt az egységnek is, mert túl tudta teljesíteni termelési tervét. Már ebben az időben rájöttek arra: fontos, hogy a legyártott termékek eladásra is kerüljenek, és ne a globális termelés szintjét emeljék csak.
Mátyással nemcsak az azonos munkahely kötött össze, barátok voltunk a civil életben is. Ugyanabba a közös baráti körbe tartóztunk. Összejártunk névnapokra, közös barátaink, rokonaink családi ünnepeire is. A közös munkahelyen végzett munka és a szabadideji szórakozás mellett még összekötött egy másik tevékenységünk is: a mellékgazdaság. Juhot, sertést, majorságot tartottunk, és ezek számára elő kellett teremteni szükséges takarmányt. Nyaranta „szénát csináltunk” az akkori idők törvényei szerint: felében dolgoztunk a kollektívnek. Egyre több mezőgazdasági jellegű munkát vállaltunk az üzemben letöltött munkaidő után. Voltak olyan évek is, hogy több mint 5000 kg szénát takarítottunk be fejenként, aminek elkészítésébe nyaranta az egész család bekapcsolódott. A hetvenes-nyolcvanas években, amikor egyre nyíltabban mutatkozott már falvakon a kommunizmus csődje, és az MTSz-ek úgy „kigazdálkodták magukat” hogy márciusra már elfogyott az állatok takarmányozására szánt alap, és arra kényszerültek, hogy ár alatt értékesítsék a szarvasmarha-állományuk egy részét, megvásároltunk Matyival és még egy munkatársunkkal közösen hat fiatal tehenet, tavaszra annyira felerősítettük ezeket, hogy május elsejére az egyik falunak a havasi legelőn rideg tartásban tartott csordájába befogadták. Ez nemcsak gazdasági szempontból bizonyult jó lépésnek, de mint nyári szórakozás sem volt utolsó, mivel az állatoknak abrakot és a pásztornak ételt-italt hetente kellett kivinni, így mi is eltölthettünk – mint kirándulók – pár órát a természetben. Ősz végén a felhízlalt állatokat aztán öt-hatszoros nyereséggel értékesítettük. Most visszagondolva – meggyőződésem – csakis a Mátyásé lehetett a fenti ötlet, hiszen elárulta már ekkor a későbbi vállalkozói gondolkodást!
A fenti sorok, gondolom, rávilágítanak arra is, miért vállaltam el Mátyás „Precízia” nevű magán-vállalatában a munkát! Aminek a lényegéről fent már beszámontam.”

B. Gy. : Itt, ezen a ponton én most Gergely Mátyástól kérdeném meg: Milyen könnyebbséget jelentett a számára az a tény, hogy a cég élére a munkáját értő és felelősséggel ellátó, mondhatni: bizalmi ember került?

G. M. : Azalatt, amíg a Precízia sorsát Lajos József munkatársamnak és jóbarátomnak köszönhetően biztos kezekben tudtam, a Kászon községi RMDSz felkérésére két választási ciklusra – 1996- 2004 között – a Hargita megyei Tanácsban képviselőnek jelöltettem magam (és választottak meg). Ezt a nem kis felelősséget megkívánó munkát teljes erőbefektetéssel tudtam végezni. Erre még visszatérünk. Referálhatnak róla volt kollegáim és polgármesterek, egyházi emberek, választók, stb …

B. Gy. : Orbán Menyhért volt kászonaltízi, jelenleg székelypálfalvi plébános urat kérjük meg arra: ismertesse röviden, milyennek tapasztalta, milyennek ismerte meg Gergely Mátyás képviselői munkáját?

Orbán Menyhért plébános úr: Mint ahogy köztudott, a változás után Gergely Mátyás közéleti szerepet vállalt, a Hargita megyei Tanácsban képviselte két cikluson át a Kászonok ügyét. A közhangulat az volt akkor, hogy az államnak és az egyháznak szorosabban együtt kell dolgoznia az emberek érdekében. Ez így történt a Kászonokban is!
Kászonaltízen voltam plébános. Itt ismertük meg őt. Megállapíthatom, hogy szívén viselte nem csak a szülőfalu, Kászonújfalu, hanem egész Kászon község, valamennyi kászoni ember sorsát. Támogatta a gazdasági, szociális programok teljesítését. Ünnepségek, falusi rendezvények, évfordulók alkalmával jelen volt mindig, ezeket támogatta személyes hozzáállással, anyagilag, lelkiekben is… Talán ez volna a lényeg. Anyagilag fedezte a programok kiadásait, az elsők között volt mindig a sorban…elősegítve a közügyek megoldását, véghezvitelét…
Azóta is, nagylelkűségéért tart a kapcsolat, a barátság, még akkor is, ha az élet árja elsodort, elszakított egymástól.

B. Gy. : A találkozó Rákosi Zoltán volt I. P. I. C. C. F. igazgatóval Gergely Mátyás Park-Hotel helyiségében „rapszodikusra” sikerül. A családtagot ért akut betegség leköti a figyelmét. Közben is telefonál… Végig az a benyomása az embernek az időre kiszabott talákozó (beszélgetés) alatt, hogy olyan ember az interjú-alany, aki tudatában van jelentőségének, a 80. életévéhez közelítve „letett az asztalra”, egy olyan művet tud maga mögött, amit nem perelhet el tőle, nem kicsinyíthet le (tudtommal nem is akar elperelni vagy lekicsinyíteni!) senki.
Kemény, egy tömbből faragott ember benyomását kelti. A kérdező abban az előnyös helyzetben van, hogy a találkozó előtt „átlapozhatta” az interjú-alany önéletírását (Életeim, Rákosi Zoltán: I. m.) , ami, ugyanakkor meg is nehezíti a dolgát: minek rákérdezni olyan tényekre, élet-igazságokra, amelyeket a beszéd-társ könyvében részletesen kifejtett?
De hát: Gergely Mátyás, nem pedig volt igazgatója a hőse annak az írásnak, amelynek ürügyén Rákosi Zoltán, volt üzem-igazgatóval szóba állunk! Aki, megismerkedésünk utáni első szavaiban nagyra értékeli, hogy volt beosztottja éppen azon fáradozik, hogy összefoglalja élete tapasztalatait.

Rákosi Zoltán: Fontos az, hogy foglalkoztat az emlékezés. Az emberek mindent elfelednek! Mi lesz a címe? Nem mellékes, hogy milyen címet adtok!

B. Gy. : Ezen még nem gondolkozunk. Majd eldől! Ami az ön önéletírás-könyvének a címét illeti (Életeim) …hogy úgy mondjam: nem éppen eredeti címválasztás! Ám posztmodern korunkban az intertextualitás eléggé „bevett” szerzői habitus!

R. Z. : Szabó Dezsőtől vettem kölcsön…

B. Gy. : Semmi kifogásom, csak megemlítem, hogyha már a címet hozta szóba. (Közben szó esik egyről-másról minden előre lefektetett vázlat, elgondolás figyelmen kívül hagyásával). Mi az, ami a könyvéből kimaradt, és úgy gondolja, hogy utólag fontos volna beletoldani?

R. Z. : A könyvem úgy egész, ahogy van. Nincs mit hozzátenni.

B. Gy. : Az 1989-es „gyári forradalom” egy fonák epizódját említi a könyvben: ezt itt most jó lenne szószerint idézni: „Úgy gondolom, sőt meggyőződésem, hogy huszonöt év után is, az új idők új lehetőségeire azon a szárhegyi találkozón vázolt jövőkép élhető lett volna. Persze akkor, ha nem azzal a »bátor« elhatározással lépnek be az »új életbe«, hogy a főbejárat fölé kifeszített József Attila-jelmondatot, amelynek a »dolgozni pontosan« az üzenete, tüneményes gyorsasággal eltávolítsák.” Világos beszéd!

R. Z. : A főbejárat fölötti József Attila-idézettel bajom támadt, amikor a bukaresti (szekus?) elvtárs belekötött, hogy mit keres ott egy magyar felirat. Hogy mi a tartalma, az egyáltalán nem, vagy csak másodsorban érdekelte őket! Akkor kitétettem alája a Mihai Beniuc fordítást: „ Lucrează cu sârg şi cu har, cum astru pe cer se mişcă solitar, asta să-ţi fie porunca.” („Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” –József Attila) Akkor meg abba kötöttek bele, hogy miért van fölül a magyar, és alatta a román változat? Mert az eredeti a magyar szöveg, azt fordították románra!

B. Gy. : És akkor jönnek a „forradalmárok” és leverik a románt is és a magyart is!

(Nem R. Z. munkájának az elbírálása e beszélgetés tárgya, írtam elébb. Mégis, főleg erről folyik a tárgyalás. Csak érintőlegesen hozok itt szóba egyet-mást: nem volt kisebbségérzeti komplexusa a bukaresti „elvtársakkal” fenntartott eléggé sűrű kapcsolatai közben… Érdeklődöm afelől, hogyan sajátította el a román nyelvet? – Marosvásárhelyen, gyermeksége idején, úgy 70-75 évvel ezelőtt nem igen adódott alkalma erre! – Hivatkozik rá, hogy könyvében ezt kifejtette: ugyanazt a Winnettou-könyvet olvasta párhuzamosan magyarul és románul. Ez viszont nem a bukaresti szleng, márpedig az elvtársak bizalmas beszélgetéseikben ezt használták!… Megkérdezem, miért elsősorban arab országokba szállították a kőfejtő, kőrostáló aggregátokat? „Mert ők kérték” – jött a rövid válasz. A vállalattól két, külföldi munkát felmérni kiküldött mérnök „lelécelt”, erről az ügyről személyesen a pártfőtitkár kért a megyei elvtársaktól beszámolót. A büntetés az lett, hogy két évig senki sem kapott külföldi munka-megbizatást. A valuta mégis fontosabb volt, ezért a tilalmat hamar feloldották… A privatizálást, amelynek végeredményeként az üzemet szétbomlasztották, nagy igazságtalanságnak tartja. Mint ahogy – sok tekintetben – az is! Nemcsak a munkahelyek (2500 ember kenyérkereseti lehetősége!) szűntek meg, de sokat veszített vele a város is! …Stb.)

(Folytatjuk)