Rohanás

Nem állunk meg egy percre sem, futkosva visz a muszáj. Görög a mókuskerék, ám a sír türelmetlen. Fejünk leszegve, pillánk a holdbéli kavicsos járdán koppan, miközben a pünkösd hajunkba kap galambszárnyaival a bongyor égből. A parti bokrokból húzzák talpunk alá a filharmóniás csíziót, füttyögő szél hűvösen kontráz. Mi csak rohanunk, mert itt nem ünnep az ünnep. Közben gyűl, gyűl az elmaradt, a sohanemolvasott, a látogatatlan, a megnemtartott, a szennyes, a mosatlan, a nyák, a genny, s fogy az idő, a pénz, a levegő, miközben atomjainkat lopják, kifacsarják, felemésztik. Legyintünk, de a döglégy kivár.

Időtlenül

Ami egyedül zavar, az az idő. Kívánom azt a fajta létet, amelyből hiányzik ez a dimenzió. Vagy csupán csak ez van benne, de állandó – s a többi nincs, ami elhanyagolható, a tér. Mert soha nincs idő semmire, miközben úgy múlik el az, ami nincs, hogy elszalasztjuk a fontos dolgokat, amik lehetnének. Meg a nem fontosakat is. Az apró vagy nagyobb élvezeteket, a fontos vagy kevésbé fontos tennivalókat, s utólag jövünk csak rá, hogy mással kellett volna foglalkozni, s nem azzal, amivel. De akkor már késő, és a késő is időfaktor. Ami nem lesz már, mikor nem leszünk. Vagy leszünk. Valahol, ahol soha nincs késő.

Játék

Apa a kertben van, anya dolgozik a gyárban, nagymamám főz a konyhában, nővérem az iskolában, a kutya az udvaron. Az asztal alatt azt játszom, hogy öreg vagyok, mindenki meghalt és egyedül maradtam. Azt játszom, hogy apa a kertben van, anya dolgozik a gyárban, nagymamám főz a konyhában, nővérem az iskolában, a kutya az udvaron. Öreg vagyok, mindenki meghalt és egyedül maradtam.