1

Délelőtt fél tizenegykor, amikor még nem volt otthon senki, csöngettek. Kati ajtót nyitott.
Szemüveges, alacsony férfi lépett az előszobába. Keménykalapot hordott, sárgazöld felöltőt. Körültekintett, és így szólt:
– Maga, lelkem, a Török Kati?
– Én – mondta a lány, s letette a porrongyot.
– Biatorbágyról jövök – szólt a látogató.
A lány rámeredt az idegenre. Látszott rajta, hogy úr. Nagyon szépen beszélt, nagyon finoman.
Ahogy az édesanyját is emlegette, bevezette a konyhába, ahova a földijeit szokta. Székkel kínálta.
– Köszönöm – mondta az úr, és nem ült le. – A déli vonattal vissza kell utaznom. Baj van otthon, Kati. Kedves édesapja tegnap este meghalt.
– Jaj – sikoltott a lány, és szívéhez kapott.
Odadőlt a konyhaszekrényhez. Sírt, mint a záporeső.
Nem érte váratlanul a hír. Apja három éve betegeskedett, sorvadása volt, régóta várták már a halálát.
De szíve mégiscsak elfacsarodott attól, amit hallott.
– Ne sírjon – csitította az úr. – Szegény István bácsinak már jó. Sokat szenvedett. Magához szólította a jó Isten. Ne sírjon, lelkem. Jöjjenek le mind a ketten a temetésre. Maga is, meg a Bözsi is. Ezt üzeni a Juli néni – így hívták édesanyját. – Aztán küldjön pénzt. Ezt is üzeni. Otthon nincs semmi pénz. Koporsóra kell. Én a tizenkettőhúszassal visszamegyek.
Törökék nagyon szegények voltak: az öreg évek óta ágyban feküdt, nem bírt dolgozni. Ezért szegődött el két lánya Pestre, cselédnek.
– Mibe kerül egy koporsó? – kérdezte a lány szipogva.
– Nem tudom – dünnyögte az úr, vállát vonogatva. – Azt mondta Juli néni, hogy negyven pengőt küldjön.
Kati a cselédszobába szaladt. A szekrényből kivette bérét. Az még érintetlen volt. Csak pár napja kapta ki. Átadta a negyven pengőt.
– Isten áldja – szólt az úr –, majd mi eligazítjuk otthon.
– Isten áldja – szólt a lány, és kiengedte a látogatót.

2

Most fogta el igazán a keserűség. Jajveszékelt, óbégatott. A folyosón, a budai ház első emeletén mindenki hamarosan értesült a gyászesetről.
Kati egy ügyvédnél szolgált. Az irodába ment, hogy telefonozzon húgának. Húga szintén egy ügyvédnél szolgált, a Lipótvárosban. Nem mintha a két lány valami különös vonzódást tanúsított volna a jogtudomány és az igazságszolgáltatás iránt, de az életben néha előfordul ilyen véletlen is.
Alighogy fölszólította húgát, a drót másik végén ugyanazt a bőgést hallotta, melyet ő az imént hagyott abba.
Bözsi egy óra múlva nála termett. Szabadságot kapott asszonyától, hogy hazautazzék a temetésre. Együtt ebédeltek, szótlanul. Nagyon szerették az apjukat.
Ebéd után fölkerekedtek, hogy a városban fekete blúzt vegyenek, fekete kalapot. Bözsinek még megvolt a bére. Katinak is kiutaltak negyven pengőt előlegül, a jövő hónapi bérét. Abból mindenre futotta.
Még koszorút is vásároltak, színes vászonvirágokból, fehér szalaggal. A szalagra ráíratták arany betűkkel: Édesapánknak – Kati, Bözsi.

3

Másnap délelőtt tízkor a vonaton ültek, ölükben a koszorúval.
– Hova, lányok? – faggatták őket az utasok, falubeliek.
– Haza.
– Mi járatban?
– Meghalt az édesapánk.
Az emberek hallgattak. Pipáztak. Szünet után kérdezték:
– A ti édesapátok?
– Az.
– Mikor?
– Tegnapelőtt este.
– Mi nem hallottunk felőle – vetették oda tűnődve. Egy öregasszony is erősgette:
– Tegnap este nálunk volt édesanyátok. De ő nem említette.

4

Izgatottan siettek végig a főutcán. Ott laktak a kovácsműhely mellett.
Anyjuk az udvaron állott, a baromfiól előtt, kukoricát szórt a csirkéknek, szakajtóból. Eltátotta a száját. A két lány talpig feketében közeledett feléje, magasra emelve a koszorút, hogy hosszú szalagja ne fittyenjen a sárba. Sóbálvánnyá meredt.
– Nem halt meg a ti édesapátok – szólt, fejét rázogatva. – Nem halt az meg. Él még.
Lassan tisztázódott a dolog.
Az a szemüveges alacsony férfi, aki keménykalapot hordott, sárgazöld felöltőt, egy héttel ezelőtt lenn járt a faluban. Teknőket árult. Hozzájuk is bevetődött, sok mindent összekotyogott, este aztán szállást is kért. Ott aludt a pitvaron. Elpanaszolta baját, az asszony is az övét. Tőle tudta meg, hol szolgál Pesten Kati.
– Csaló volt – bólintott Törökné.
– Pedig olyan szépen beszélt, édesanyám – sopánkodott Kati. – Olyan finoman beszélt.
– Mégis csaló volt, lányom – mondta az anyja. – Rosszak az emberek.

5

A koszorút az istállóba dugták. Aztán a lányok bementek az apjukhoz.
Ő ott feküdt, ahol évek óta, a fal mellett, keskeny, rozoga ágyában.
Kati és Bözsi, mihelyt belépett, rárogyott a kezére és csókolgatta: Kati a jobb kezét, Bözsi a bal kezét. Mindketten sírtak. Anyjuk is sírt.
A beteg fölemelte száraz, vékony parasztfejét. Látta, hogy két lánya gyászruhában zokog. De nemigen csodálkozott ezen.
– Elbolondították őket – magyarázta az asszony.
Az öreg anélkül is tudott mindent. A koszorúról is tudott. Amíg künn az udvaron tanakodtak, a nyitott ajtón át meglátta az ágyból.
Kérte, hogy hozzák be.
– Az istállóban megeszi a marha – nyögte aggodalmasan.
Ketten hozták a koszorút. Szinte tele lett vele a csöpp parasztszoba. Eléje tétette.
Gyönyörű, óriási koszorú volt. Bámulta hosszú, fehér szalagját, aranyos betűit, színes csinált virágait, melyek nem hervadnak el soha. Ezek tetszettek neki legjobban.
– Majd eladjuk – jegyezték meg a lányok, zavartan.
De az öreg hallani se akart erről. Odaakasztatta ágya fölé, a szögre. Valami ünnepi öröm járta át szívét, valami szokatlan melegség, fölmagasztosultság, amilyent csak körmenetek, képviselőválasztások alkalmával érzett, mikor zászlók lobognak, harangok zúgnak, trombiták ragyognak. Meghatottan csókolta meg lányait.
Azok ebédhez ültek. Gomolyát ettek fehér kenyérrel, meg lekváros kalácsot. Még bort is ittak.
Az öreg némán, átszellemülten, majdnem boldogan nézte feje fölött a koszorút…

Forrás: Kosztolányi Dezső: Fürdés. In: Kosztolányi Dezső összes novellája, Bp. : Helikon, 1994 / MEK