(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)


G. M. : Fentebb már szóltunk róla: Rákosi Zoltán volt igazgatóm jelentőségét, mind a vállalat, mind pedig a magam sorsa alakulásában kivételes fontosságúnak tartom. Sokat tanultam tőle. A feladatokat emberekre leosztotta, annak megvalósítását napra, órára lebontva megkövetelte és számonkérte („Jó a bizalom, de mégjobb az ellenőrzés!”). A jól elvégzett munkát értékelte és jutalmazta (prémiumok!). Oroszlánrésze van abban, hogy igazgatása alatt a vállalat „a megye és természetesen a szakág egyik meghatározó gépgyártó vállalkozásává nőtte ki magát.” (Rákosi Zoltán: I. m. 12. l.) Ami talán az egyik legfőbb érdeme, azt néhai Zöld Lajos újságíró a gyergyószárhegyi Lázár-kastély lovagtermében tartott búcsútalálkozón a következőképpen fogalmazta meg: „Nem emlékszem arra, hogy ez a munkaközösség az elmúlt húsz év alatt ne vitt volna haza egész fizetést, amikor mások 50- 60 százalékkal mentek haza.” (Rákosi Zoltán: I. m. 13. l.)
Megemlíthetem azt, hogy – szerényebb keretek közepett – jelenleg magam is ugyanúgy próbálok eljárni a Precízia személyzetének leosztott feladatok tekintetében. Már az I. P. I. C. C. F. idejében rájöttem arra, hogy ha egy vezető csak általánosságban ad ki a beosztottaknak feladatokat, és nem személyekre leosztva, annak „nem sok gyümölcse van”.
A sikerekhez az vezette, hogy érezte magában: több mint a bukaresti politikai „perc-emberkék”, a háta mögött tudta prédikátor, szabadságharcos felmenői sorát,az iskolaalapító tanítókat, tanárokat…

B. Gy. : Gergely Mátyásról Rákosi Zoltán mintha megfeledkezett volna a könyvében…

R. Z. : Ez nem igaz! (Máris lapozza a könyvet. Az I. P. I. C. C. F-s karrierjét záró, összegző Ami az eddigiekből kimaradt fejezet végefelé ott a bejegyzés, ami elkerülte eddig a figyelmemet: „emlékezetből felsorolom néhány munkatársam, csapattársam nevét, akikre fontosnak tartom emlékezni „(…) Egy nem betűrendbe szedett névsornak úgy a közepetájt olvassa: „Gergely Mátyás a kovácsműhely főnöke volt, az I. P. I. C. C. F. által épített modern kovácsműhelyben dolgozott, és a mérlegsúlyok specialistája volt.” (Rákosi Zoltán: I. m. 152. , 153. l.)

B. Gy. : Elnézését kérem, amiért ennyire figyelmetlen voltam! De ha már Mátyásról szólunk, részletesebben is jellemezhetné!

R. Z. : Róla csak jót mondhatok, barátok is voltunk. Jó szervező, az emberek hallgattak rá…A mérleg részleget rendezte…1974 körül golyókat gyártottunk a golyósmalomba Balánbánya számára.. (Itt technológiai részletek irányába megy el a beszélgetés…Közben az idő letelt, az óráját nézi, elnézésünket kéri, amiért távoznia kell, elbúcsúzunk, de megadja a telefonszámát. Megígéri, ha szükség lesz rá, még találkozhatunk.)
G. M. : Másnap újra magához hívott, megint elnézésünket kérte az előző napi sietségért, egy mindkét oldalán kézírással eléggé sűrűn teleírt A4-es lapot nyújtott át, amelyben összefoglalta, hogy miről is kellene szólni az önéletrajzi visszaemlékezésnek. Itt mondunk érte köszönetet!).

B. Gy. : E rövid kitérő megtétele után térjünk az időrendhez vissza. Gergely Mátyás 1996-ban képviselőnek jelölteti magát, és beválasztják Hargita megye tanácsába.

G. M. : 1996 tavaszán doktor Sztojka Tamás, kászonaltízi körorvos, községi RMDSz-elnök felkeresett a lakásomon azzal a kéréssel, hogy nem vállalnám-e el Kászon község képviseletét a Hargita megyei tanácsban. Meglepett a dolog, mivel én ennek előtte egyáltalán nem foglalkoztam politikával, és – mint kívülálló – el sem tudtam képzelni, hogy milyen feladatok várnak majd rám, ha jelöltetem magam, és – szerencsétlenségemre – még meg is választanak. Biztosított, hogy nem kell tartanom semmitől, menjek bele a dologba, mert megad minden segítséget. Egy hét gondolkodási időt kértem tőle. Ezalatt megbeszéltük a családban, a feleségem arra bíztatott, hogy vállaljam el. „Te úgyis ragaszkodsz a Kászonokhoz!” Amikor a gondolkodási idő leteltével újra megjelent nálunk a körorvos, anélkül, hogy tisztában lettem volna a rámváró feladatokkal, a beleegyezésemet adtam.
Az első mandátumom megszerzése érdekében nem végeztem semmi néven nevezhető kortesmunkát (találkozók, gyűlések, szórólapok, arckép kiplakátolása, semmi!). „Belecsöppentem, mint légy a tejbe”! A legelején nem is igen hittem, hogy lesz valami belőle, hogy a választás a javamra fog-e eldőlni, vagy sem. Csak miután lezajlott a választás, kihírdették a szavazás eredményét, és részt vettem az alakuló ülésen. Már ekkor választani kellett, milyen szakmai komissziókban szeretnék tevékenykedni. Két szakbizottságot választottam: a megyei urbanisztikát és a gazdasági-pénzügyi szakbizottságot, mivel az addigi munkám jellegét tekintve, ezekhez éreztem vonzódást. Meg azért is, mivel tudtam róla, hogy az ottani községi hivatal részéről mennyi panasz futott be a megyéhez a helyi infrastruktúra: utak, hidak, közlekedés, telefon, villanyhálózat, stb. ügyében. Példának okáert az a visszás helyzet állt fenn, hogy a község a szomszédos megyétől, Kovásznától kapta az áramot. Elavult volt a hálózat, a gyakori áramkieséseket pedig a szomszéd megyénél kilincselve lehetett csak megoldani, márpedig ők csak nagykésőre tettek valamit az érdekünkben, miután kiküszöbölték a saját vonalukon a bajt. Mint ahogy az lenni szokott!
Úgyszintén, a telefonhálózat is régi, túlhaladott volt, századeleji technikával (kurblis telefonkészülékek!). Ennek a modernizálásával kezdtük a munkát, mivel kapóra jött egy Kászonokból nősült svájci állampolgár, Gilles Martin önzetlen segítsége, aki digitális telefonkábelt ajánlott fel a községnek. Nyílván, a kábel csak egy része (bár jelentős része!) volt a szükséges hálózat kiépítésének. Pénzbe és rengeteg utánajárásba került ezen kívül a telefonpóznák beszerzése, az erdő között ezek biztonságos földbe süllyesztése, az acélhuzal, amely garantálja a digitális kábel biztonságát, szerelési munkák, modern készülékek beszerzése, amely költség mind az állami postahivatalra hárult. Ne feledjük, ekkor még híre sem volt „európai pénzeknek”. Sokat segített az ügy megoldásában Várdai György közgazdász, az akkori megyei tanács egyik vezérigazgatója (tapasztalt közigazgatási szakember), akitől magam is – kezdő megyei tanácsosként – sok hasznos útbaigazítást kaptam. Attól a perctől, ahogy bekerültem a megyei tanácsba, igyekeztem jó kapcsolatokat kialakítani olyan személyekkel, akik „témában vannak” a megyei gazdasági ügyek megoldása tekintetében. Nem is tévedtem, ami Várdai személyét illeti, akivel nap mint nap megbeszéltük a ránk háruló közügyek megoldásában felmerült problémákat.
Végül is, sok közbenjárás után sikerült intézni a kászoni telefonhálózat modernizálását, a Svájcból ajándékba kapott digitális kábel felhasználásával, amelynek eredményeként Hargita megyében vidékről leghamarabb a Kászonokból lehetett telefonálni a világ bármely szegletébe.
A következő feladat az elhanyagolt, évről-évre egyre rosszabb állapotba kerülő úthálózat modernizálása kellett, hogy legyen! Megpróbáltunk kapcsolatot kialakítani az országos útügyek vezetőségével, a községet átszelő két út: a Csíkkozmás – Kézdivásárhely közötti országút (11 B.) és a Kászonújfalut – Altízzel – Jakabfalvával összekötő megyei út (121 G. ) modernizálása ügyében. Sokat kellett mindezekért kilincselni Bukarestben a Szállításügyi Minisztériumban, Bucşă és Niţu urak (vezérigazgató és helyettese) segítségét kérve a szükséges pénzalapok megteremtéséhez (országos program alapján lehetett megoldani), az ügyet állandó jelleggel felszínen kellett tartani, hogy haladjanak előre a dolgok, és ne kerüljenek vakvágányra. Már szóltam róla: európai alapok ekkor még nem álltak a rendelkezésünkre, így minden anyagi ráfordítást a román állam költségvetéséből kellett kiutaltatni, ehhez pedig megnyerni a központi hatóságok jóindulatát. Meghívtuk Niţu igazgatót, hogy – ellátogatva a Kászonokba – győződjék meg a saját szemével a szóban forgó utak állapotáról. Erre a látogatásra 1997-ben került sor, Kolumbán Gábor volt ekkor a megyei tanács elnöke, a megye részéről rajta kívül Comşa Sándor, megyei főjegyző, én, mint körzeti tanácsos, Barta Gábor kászoni polgármester, Orbán Menyhért, kászonaltízi plébános, Fábián Dénes, Kászonújfalu és Jakabfalva plébánosa és sokan mások fogadtuk a bukaresti küldöttséget az Orbán Menyhért plébános által kialakított panzióban. Niţu igazgató az általa tapasztaltak alapján kijelentette: „drumul acesta este ruşinea secolului!” (Ez az útszakasz a század szégyene!)

(Folytatjuk)