Tizedik rész egy feltételezett román kormány névsoráról és arról, hogyan kacag szembe a hatalommal a megalázott.

Mind lehettek, ha most már megöregedtek. Mikó hiába volt főispán Maros megyében, ha már csak lépegetett, Piets Béla hiába volt híres ügyvéd, ha már legyengült annyira, hogy meghalt már a börtönben. Szörtsei már nyolcvan éves volt, meg is halt. Kovács Balázs már a hetvenen is túl volt, Fintinar ügyvéd már a hetven fele járt, meg is halt ott. Valahogy arra gondolok, hogy nagyon meggondolatlanul cselekedtek, amikor el akarták hitetni, hogy egy ilyen társaság képes megbuktatni a kormányt. Vagy a kormányt vélték ilyen gyengének?
Schell István mint likőrgyáros, mivel több nyelvet is beszélt, még számbajöhetett volna, mint külügyminiszter, a megjelenése is megfelelt volna. A Kisküküllő mentén volt birtoka. Bethlen grófnak angol rokonsága volt, pontosan a királyi családdal, igy őt is lehetett volna számítani, de amúgy inkább orvosi műszerekkel foglalkozott, nem volt olyan nagy nyelvtudó. Valami találmánya is volt, az operációk előtti altatásnál használták. Úgy tudjuk, hogy szabadulás után el is mentek Schellel együtt Angliába. Gróf Kun Zsiga a magyar hadseregben tüzértiszt volt, nagyon komoly ember máskülönben, még rá is lehetett volna számítani. Bánfy István, aki a féllábát elveszítette a háborúban elég rendes ember volt, de különösebben nem tűnt ki a nyelvek művelésében. Pataki László Aradról elég rendes ember volt, de különösebb készültsége nem volt. Ezeket az embereket Huszár báró barátján keresztül szervezte be, elég volt egy beszélgetés meghallgatása.
A tanúk között Farkas Pál tanúja vallott a legszerencsétlenebbül , mert csak egy szót szólott, de a legrosszabbat. Ott kártyáztak Ábrahám plébánosnál Szoboszlaiék. Az kérdezték , mit hallott, miről beszélgettek. “Én semmit nem hallottam, csak egy szót, hogy forradalom.”
Mindezek után az itélethozatalkor egy kicsit megijedtünk, mert csillagászati számokkal jöttek elő. A fel nem jelentők 10 és 15 év között kaptak, a társbűnözők 20 és 25 év között. A majdnem beleegyezők életfogytiglant, a 10 beleegyező halált.
Az események sorrendjével előre ugrottam, mert majd Aradon hirdették ki az itéletet. Egy Gajdó nevű torjai bíró volt a hírdető, elfelejthetetlen volt, mert senki nem vette komolyan. Ugyanakkor ő komolyan vette és azt kérdezte, féltek-e?
Ezzel a kérdéssel még komikusabbá tette a helyzetet, mert mindenki azt válaszolta, hogy nem!
A kisérői, mert ilyenkor nem csak az őrség van megduplázva, hanem a kihírdetőnek is kisérete van, valósággal meg voltak botránkozva, mert ők valami könyörgést, síránkozást vártak. Olyan fanyar pofával távoztak, mintha azt mondták volna, no, ha nem kértek kegyelmet, kaptok… Olyan cinikus eset volt ez, amikor a hatalommal szembe kacagott a megalázott. Még akkor is olyan ijedelemkeltőnek vette mindenki az itéletet. Csak úgy, a titkos gondolatban rejtőzött egy kérdés. Vajon, nem lesz-e komoly az itélet?
Igen, az volt. A halálraitélteket kivégezték. A kegyelmi kérvényeket visszavették.
A tárgyalás után egy kis zárt helyre vittek és itt volt az alkalom, hogy a hozzátartozók egy kis csomagot beadjanak. Mindenki kapott valamit, a legjobb csomag a zsír volt, mert az sokat tartott, a melegharisnya pedig nagyon fontos volt. Beszélni nem volt szabad, szegény szülök mehettek haza nagy szomorúan.

(Folytatjuk)