(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás. Befejező rész)

B. Gy. : Az elhangzott kérdések megfogalmazója is igazolni tudja egy esetleges „odaáti” elszámoltatás ürügyén: amikor két gyermeke tanult egy időben a kolozsvári egyetemen, és a tanári fizetésből kellő időben nem mindig futotta a kiadásokra, „Matyi bá” mindig annyi összeget kölcsönzött fizetésig, amennyire éppen szükség volt… Úgyszintén, a tusnádfürdői hétvégi ház manzárddal való kibővítésekor, az épületnek biztonsági rácsozattal való felszerelésekor, a telek bekerítésénél , a fiam somlyói házának építésénél adódó kisebb vasazati munkák elvégzését a Precízia mindig és időre vállalta és elvégezte. Volt úgy, hogy fizetésért, ellenszolgáltatásért, máskor „közmunkában…”
Hallomásból értesültünk „Matyi bá”-nak az egyház, szülőfalu, egyének – mint az én példám is mutatja – megsegítésében vállalt és véghezvitt karitatív tetteiről. Ezeket kérném tételszerűen is részletezni.

G. M. : Véleményem az, hogy a karitatív munka erkölcsi kötelesség mindazon személyek számára, akik ehhez megfelelő anyagi alapokkal rendelkeznek. Nem könnyű nekem válaszolni a feltett kérdésre, mivel sokan dicsekvésként könyvelnék el. Ismert az a közmondás is: „ha adtál, felejtsd el, ha kaptál, minden adódó alkalomkor beszélj róla!” Úgy látom, a fent elhangzott kérdésedben te is ehhez igazodtál. Továbbá, az elmúlt évtizedek távlatában képtelenség volna minden apróságra emlékezni. Mégis, ahogy eszembe jut, nem bújtam el mindazok elől, akik különböző közösségi szervezetek, – egyház, iskola, egészségügy, sport, civilszervezetek, stb. – képviseletében, rászoruló diákok taníttatása, kórházi kezelés, árva gyermekek felkarolása és egyéb esetekben hozzám fordultak segítségért. Még akkor se, ha a pillanatnyi anyagi helyzetem nem volt éppen a legfényesebbnek mondható! Valamennyit felsorolni 1990-től mostanáig lehetetlen, mivel az esetek többségében nem maradt róluk írásos dokumentum. Megelégedtem egy köszönő szóval is! Még az sem bántott, ha bizonyos esetekben ez is elmarad!
Azt is jól tudom, hogy az állam eléggé „gondatlan, rossz gazda”, ami az egyházak, iskolák, kórházak, civil szervezetek, stb. fenntartását, menedzselését, megsegítését illeti. Egyszóval mindabban, ami nemzetiségünk fennmaradásának támogatásával kapcsolatos. Reményik szavai minden ünnepségen elhangzanak: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”
A karitatív munka nem időhöz kötött, minden korszaknak megvannak és meglesznek ezután is a szükségletei, amelyeket kielégíteni másként nem lehet. Megfelelő áldozatokat vállaló egyénekre, tehetős személyekre az elkövetkezőkben is szüksége lesz a társadalomnak. A templomban a pap is minden alkalommal ezzel az intéssel zárja a ceremóniát: „a jószívű adakozót szereti és megsegíti az Isten.” Ahogy visszaemlékszem, az én gyermekkoromban is faluhelyen a közérdekű munkálatokat közmunkával oldották meg, ebből mindenki tehetsége, hozzáállása szerint vette ki a részét: templom-, iskolaszépítés, javítás, temetőgondozás, erdei, mezei utak javítása, legelőtakarítás, hidak, pallók, átjárók építése, karbantartása stb.
Megtartottam néhány dokumentumot, köszönőlevelet, fotót, stb. azok részéről, akik fontosnak tartották, hogy köszönetet mondjanak nemcsak szóban a segítségadásról, amely hozzájárult bizonyos tevékenységeknek jobb körülmények között történő elvégzéséhez.
Befejezésképpen e témához: karitatív munkánk nem zárult le, ha Isten megsegít, tehetségünk és anyagi helyzetünk függvényében folytatódik mindaddig, amíg erőnk engedi.

B. Gy. : Nyugdíjas korában – még ha éppenséggel aktív nyugdíjas is az ember – meghúzza a vonalat és összegez. Gergely Mátyás mit tart élete értelmének? Hogyha majd az unokák (szó szerint és képletes értelemben !) „olvasandják” majd e sorokat, különösképpen milyen dolgokra ügyeljenek? Nem tudhatjuk, milyen jövendő előtt állunk. Gergely Mátyás, kászonújfalusi származású, Csíkszeredában élő kisvállalat- és szállodatulajdonos 2018-ban mit üzen az utókornak, a jövő ismeretlen emberének?

G. M. : Az élet senkivel sem bánik kesztyűs kézzel! A megpróbáltatások, a kérdések megoldása, amelyeket a sors számomra kimért, mindig egész embert követeltek… és olyan gyorsan követték ezek egymást, hogy – talán – időm sem volt külön-külön rajtuk elmélázni. Így, elmondhatom, hogy váratlanul, munka közben ért az öregedés is. A „tolvaj öregség”, ahogyan a költő titulálta! Az őszinte igazság az, hogy nem vártam a nyugdíjas kor eljövetelét, mert hát ez az élet alkonya. Aki ezt megéri, tudhatja, hogy a napja lemenőben… De, amíg túlságosan elsírnám magam emiatt, el kell ismernem, hogy legalább egy jó dolog van az öregségben is: mégpedig az, hogy megértük!
„Mi örömöt tartogat még az élet?” – teszi fel önmagának a költő 38 éves korában – tehát képzelt öregen – a kérdést, mint aki tudja (a költők valahonnan tudják!): ő azt az életkort nem fogja megérni. Így tehát, hogy ne legyen szegényebb egy életkorral, elképzeli magának. Válasza a feltett kérdésre: „A mások örömét, / örömeinkből fakadottak örömeit (az öröm megmaradásának elve, / ha mi meg nem maradhatunk).” (Szilágyi Domokos)
Maradjunk tehát az alapigazsággal, hogy nekünk személyesen semmi jó nincs immár előlegezve. Az ember marad a szép emlékekkel… Ezért jó, ha az aktív nyugdíjas életformát választja… Hogyha az életem értelméről kell valljak, akkor elmondhatom, hogy az életben az alkotás a legfontosabb feladat. Alkotni pedig nagyon sokféleképpen lehet… „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl.” (Kölcsey) Tehetségem és felkészültségem szerint magam is megpróbálkoztam az alkotással. Ami eredményt elértem, csepp a tengerben. Hogyha az unokák egyszer majd elolvassák e sorokat, talán rájönnek arra, hogy az életben az egyik legfontosabb dolog a kitartás. Csak azután vágj egy újabb dologba, ha az előzőt befejezted! Kitetted a végére a pontot.
Szükséges továbbá megfelelő, méltó barátokra találni, és ápolni a barátságot. Becsüld meg azt a munkaterületet, ahol a kenyeredet keresed, és ragaszkodj hozzá! Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, mert mindennek megvan a maga ideje, órája, amit, ha elszalasztottál, nem fog többé visszatérni. Eklatáns példa, hogyha az IPICCF- nél maradok a rendszerváltást követően, az üzem felszámolása után az utcára kerülök, azután pedig kereshettem volna az új munkahelyet, és – ha egyáltalán, szerencsém lett volna valahol újra munkába állni – ma mint szimpla beosztott keresném a kenyeremet. A fent említett beruházások, megvalósítások mind elmaradtak volna. Amelyeket ti örököltök, és felkészültségeteknek, hozzáállásotoknak megfelelően, továbbfejlesztitek majd.
Ha megfelelő életelvekre vagytok kíváncsiak, az alábbiakban felsorolok a számotokra néhány irányelvet, élettapasztalatot. A közhelyeknek nem az igazságtartalmát szoktuk elvitatni, azért ódzkodunk tőlük, mert nem mi, hanem mások jöttek rá ezek használhatóságára először. Ugyanabba a kőbe kétszer ne botolj meg! Az okos ember a más hibájából tanul, a buta a magáéból se! Legyenek saját elveid, jövőképeid, és kövesd azokat! Találd fel magad minden körülmények között, mert mindig van minden bajból valamilyen kiút, amit neked kell megtalálnod! A szavaidnak légy ura, ígéreteidet tartsd be mindenáron! Fölöslegesen ne beszélj, az érdekeidet ne engedd! Hamis tanú sose légy, mert az egyenlő a gyilkossággal! Tarts lépést a mindenkori fejlődéssel, mert idővel minden új elavul, ahogyan a fiatalból is öreg lesz. Állandóan képezd magad, nézz körül, ahol jársz! Olvass sokat a múltról, hogy tudj tájékozódni a jelenben. Ha módod van rá, segíts másokon, mert busásan megtérül. A vallásod mellett tarts ki, és ne add fel! Szüleidet tiszteld, hogy majd téged is tiszteljenek. A munkától ne félj, mert csak tőle várhatsz szebb jövőt magadnak, és egyben nemesít is. Csak általa várhatsz igazi lelki megnyugvást.
Ha a fenti jó tanácsokat betartod, téged is a tetteid fognak hitelesíteni majd az emberek szemében.
A jelen, 2018-as világhelyzetet ha szemléletesen akarnám bemutatni, hát az úgy néz ki, mint amely szekeret négy dacos ló húz négy irányba, és így egy tapodtat sem halad előre. Az én nézetem az, ha egy rossz gebe húzná egyetlen, jó irányba, lenne haladás … A mi kisebbségi helyzetünkről sokat beszél a média, de csak ezzel maradunk, mert elsősorban önnönmagunkkal kellene szembenéznünk, hogy mivé vált dolgos, kitartó, összetartó népünk. Egymásnak vagyunk irígyei, rosszakarói, ellenségei, lenézői. Összefogás hiányában pedig nincsen haladás, előrelépés. A rendszerváltás első évében még voltak reményeink, ott volt az anyaország, mint támasz és követendő példa…
„Mint oldott kéve széthull nemzetünk.”
Gazdasági téren elmondható: amíg hiányoznak a technikailag a kor színvonalán felszerelt, megfelelő műhelyek, gyárak, üzemek, addig nem beszélhetünk munkahely teremtésről. Sajnos mindehhez nincs megfelelő anyagi fedezetünk, így hát a külföldi befektetőkre, tőkére lenne szükségünk. Igen ám, de az idegen tőkés, mielőtt befektetne, szétnéz az országban, és látja az infrastruktúránk hiányosságait, a szállítási, közlekedési körülményeket, az országutak állapotát, az autópályák hiányát, a vasút helyzetét stb. , és messze elkerül minket. Mindezek fejlesztése, kiépítése már régen kellett volna, hogy foglalkoztassa országunk nagyjait, de úgy látszik, nem volt érdekük, ellenkezőleg, ami létezett is, privatizáció címen szétlopkodták, szétrombolták. Új munkahelyek létesítése nem igényelt volna különösebb tudást, csupán felelősségérzetet, hozzáállást, kitartást.
Gondolom, hogy mindaz, ami történt, nem véletlenszerű, a hatalom jól kitervelt szándéka szerint jött létre. Mint negatív „házi áldást” , falvédőre lehetne hímezni és kiakasztani a konyhában: „beruházás nélkül nincs ipar, ipar nélkül nincs munkahely, munkahely nélkül nincs kereset, kereset nélkül nincs otthon, otthon nélkül nincs család, család nélkül nincs gyermek, gyermek nélkül nincs jövő… Jövő nélkül elvándorol a »jónép«, és/vagy – előbb-utóbb – beolvad”. Még ha az én gyermekkoromban a szülők az otthontól távol keresték is a család kenyerét, mi, gyermekek itthon voltunk a nagyszülőkkel, itthon jártunk iskolába, templomba, fonóba, locsolóba, temetésre is, elsajátítva ekképp az anyanyelvet, vallást, hagyományokat, népi kultúrát, és abban az időben a Kászonokban, de az egész Székelyföldön is, nagyszámú, szép fiatalság nevelkedett … Jelenleg a székelység ott tart, hogy szülőföldjén legkevesebb az ipar, a beruházások, rosszak az utak, legalacsonyabbak a fizetések, bérek, az életszínvonal, a civilizáltság, nincsenek, nem létesülnek új munkahelyek. Hadd menjenek a fiatalok máshova, idegen hazába innen! Távozzanak a saját akaratukból, nem kényszeríti őket erre senki…
Még száz év múltán is ott tartunk, hogy a központi alapokból a Székelyföldnek szánt beruházás a legkisebb. Ami a mai román belpolitikát illeti, ezt az állandó torzsalkodás, huzavona, harc teszi ki, az még csak hagyján, hogy a hatalomra törő, de kormányzásra képtelen pártok között. De ez folyik a hatalom ágazatai, a parlament, az államelnöki hivatal, a a kormány, az ügyészség, a bíróságok között is. Hogy kinek van több hatalma, és hogy kinek vannak alárendelve, és ténylegesen kit szolgálnak ki a titkosszolgálatok? Amióta a korrupciót kivizsgáló külön ügyeszséget felállították, legfőbb célul azt tűzte ki, hogy felkutassa, vád – és lehetőleg lakat – alá helyezze az ellenlábas párt korruptjait. A korrupció pedig – köszöni szépen – folytatódik, elképesztőek a lopások, saját szemével látja a természetjáró, hogy mi lett az erdeinkkel. Valahol a Nyugati-Kárpátokban többtízkilométeres vágányon kisvasút közlekedett a régi rendszerben, még a magyar időkből, amelyet a gőzösből való tükörfordítással „aburoasá”-nak neveztek a helybeliek. És amelyet sínestől, talpfástól, vashidastól, szerelvényestől, mozdonyostól leszereltek, elloptak, és ócskavasként értékesítettek valakik. Hogy kicsoda, nincs gazdája. Pedig az ország ezen második legszegényebb zónájában, felújítva és működésbe hozva a kisvasút jó szolgálatot tenne a helyi turizmusnak…
A nemzetiségi problémák rendezése az 1990-es, 2000-es években, úgy tűnt, jó úton halad a demokratikus megoldás irányába. Ahhoz, hogy a centenárium közeledtével megint felhorgadjanak az indulatok, lásd: a székely szimbólumok használatának, a Marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Egyetem státuszának, ugyanitt a római-katolikus középiskola megszüntetésének, a magyar nyelvű oktatásnak stb. a kérdéseit.
Autonómia-törekvéseinket, legyen bár szó a legártatlanabb kulturális autonómiáról, – mindez valóságos szitokszóként hangzik a többségi román füleknek! – azzal hárítják el, söprik le minden hivatal asztaláról, hogy Románia Alkotmányában leszögezett államformája szerint „nemzetállam.” A több mint egymilliós, jórészt tömbben élő magyar nemzetiség megléte ellenére. A román alkotmányjogi logikában hol van tehát az ellentmondás? Alkotmány ide, alkotmány oda, de hát Magyarország gránitszilárdságúnak kikiáltott Alkotmányát is (ott Alaptörvénynek nevezik!) most hetedíziglen módosította a parlament!
A székelységnek szánt beruházások volumene – mondtam elébb – országos szinten a legalacsonyabb, a Székelyföld iparosítás szempontjából Románia legelmaradottabb zónái közé tartozik. Sajnos. Így volt ez a történelmi időkben is, amikor a székely fiatalok magyarországi, vagy éppen romániai nagyvárosokba szegődtek el szolgálatra. A kivándorlás most főként nyugati irányú. Miatta engem személyesen is nyugtalanság tölt el, de bízni kell így is a jövőnkben, megmaradásunkban… Még akkor is, ha idehaza nagyon nem kecsegtetnek az önrendelkezési jogokkal, de így sem szabad feladni a reményt. Madách szavai erősítenek: „Mondottam, ember, küzdj, és bízva bízzál!”
A történelem halad előre… Mindenkor a nagyhatalmak érdekei szerint dőlt el a kisebb nenzetek sorsa, jövője. A nemzetiségek szavát pedig – a legtöbbször – figyelembe se vették! Személyesen én, Gergely Mátyás, az utókornak azt üzenem, hogy nem szabad feladni a reményt…
Vállalkozni, törekedni kell a mindenkori helyzetnek megfelelően. Közismert a mondás: „segíts magadon, és az Isten is megsegít!” És ekkor beszélhetünk az itthonmaradásról. Bízzál Istenben és magadban! Figyeljünk egymásra, ragaszkodjunk a nyelvünkhöz, vallásunkhoz, és kerüljük a gyűlöletet. A hit, (mint lelki megtartó erő), a nyelv, a kultúra nélkül pedig nincsen nemzet, magyarság!
Mind az ország, mind pedig a nemzetiségünk sorsáért felelősséget vállaló politikusainknak azt üzenem: nem a szimbólumokért, zászlókért, színekért, szobrokért kellene marakodni, perelni, időt vesztegetni, megkeseríteni egymás életét, hanem összefogni a jövő érdekében, a haladásért. Amelyet csakis közös munkával, a jóra való törekvéssel lehet elképzelni. A nacionalizmus soha nem vezetett, és nem is fog jó irányba vezetni. Időszerű lenne, már magam is jóideje várok egy olyan elit fellépésére, országos szinten, amelynek tagjai tisztán látnak. Tennivalónk van bőven! El kellene ismernünk – kölcsönösen – egymás igaz történelmét. Mint jó kezdeményezést itt megemlíteném Boia professzor történelemkönyvét… Az egész világot úgysem lehet becsapni holmi megalapozatlan fércmunkákkal! Öndícséret: gyalázat! Ideje volna annyi tévelygés után fölébredni. Hogy mire képesek egyesek? Tessék fellapozni Dumitru Mărtinaș csángótörténelmét! (Dumitru Mărtinaș: Originea ceangăilor din Moldova. Editura Științifică și Enciclopedică, București, 1985.) Aki megpróbálkozik azzal, hogy egy egész magyar népcsoport, a moldvai magyarság nyelvét, és ezzel eredetét is meghamisítsa!
A politikusainknak, politikai testületeinknek a nemzetiség érdekét, nem pedig holmi magánérdekeket kellene előtérbe helyezniük. Mennyire igaz a következő mondás: „a politikus olyan, mint a galamb. Míg a földön jár, eszik a tenyeredből, de ha fölszállt, sz… a fejedre.” A politikumban a széthúzás szintén felemészti a jó kezdeményezéseinket. Az RMDSZ-nek, amely első számú politikai képviseletünk, míg nem késő, sürgősen meg kell újulnia, fel kell ismernie, hogy csak eszköz, célja a nemzetiség célja kell hogy legyen, s nem holmi magánérdekek.
Csoda-e, hogy a fiataljaink elvándorolnak Nyugat-Európába salátát, epret, paradicsomot stb. szedni, vagy gondozni idegen földön, hogyha mi 28 éven át csak romboltunk gyárat, üzemeket, bányákat, mezőgazdaságot? Lásd példának okáért a székelykeresztúri kertészetet, ahol lehetett volna epret, salátát, paradicsomot, uborkát termeszteni! Idehaza is volna birtok bőven, csak éppen meg kellene művelni a földeket. Azt üzenem a politikusainknak, hogy hozzanak sürgősen egy olyan törvényt, amely előírja a termőföldeink tagosítását, mert nadrágszíj-szélességű parcellákon nem lehet gazdaságosan, gépesítve mezőgazdaságot művelni. Nyugaton ezt a problémát már az 1700-as években megoldották, pedig akkor még nem a gépesítés volt ott sem a fő szempont. Törvény nélkül – sajnos – a tagosítás kivitelezhetetlen vállalkozás, mert nyakas nép a székely. Rossz föld nincs, csak művelni kell!
Legalább azok a gazdák, akik vállalják a mezőgazdaságot, tudjanak kibontakozni, hiszen az alapvető élelmiszereknek mindig lesz piaca, amíg emberek élnek a földön.
Befejezésül: »Mindig légy ott, ahol vagy. Halld meg, amit mondanak. Lásd, ami körbevesz. Érezd, ami megérint. Éld át a pillanatot. Meglásd, többet és jobbat fogsz kapni, mint amire vágytál és számítottál. ’ (Urbán Erik OFM. Hargita Népe, 2018. március 15.)


(Vége)

1. Borbáth Guszti és Erzsike:
   2021. november 6. 16:50

   Érdeklődéssel olvastam újraAmellett,hogy remek korrajz, egy küzdelmes,tartalmas,példaértékű életút,tele megszívlelendő, reménytkeltő életbölcsességgel.Jó egészséget,sok-sok örömet kívánunk a szerzőnek , az interjúalanynak,szeretteiknek egyaránt.

2. Bartha György:
   2021. november 7. 07:06

   Gusztinak és Erzsikének köszönet a köszöntőért, és hasonló jókat! Ezekben a nehéz időkben mindannyiunkra ráfér!