Zsigmond Erzsi emlékére

„Volt egy asszony, öreg volt már, meg is hajlott a földnek. Én amikor ide jöttem, még senkit se ismertem. Egyszer jön, s hoz a szatyrában egy bóbitás szép csirkét. Azt mondja, hogy nekem hozta, legyen hozzá szerencsém.
Ida néni, hát mért hozta? Én ezt meg nem érdemlem; de ha élek, megpróbálom viszonozni másmiben.
Nagyon jólesett az nékem, nem éppen az értéke – a jó szívnek s szeretetnek égig ható kegyelme.
Drága kedves Ida nének ma van a temetése.”

*
Ida néni tudta, hogy ha idegen telepszik meg a faluban, akkor annak bizalmat kell előlegeznünk. Jóhiszeműségünk próbája, hogy tisztességes emberként tekintünk rá. A bizalom kézzelfogható bizonyítéka az ajándék, a segítségnyújtás, az „induló tőke” előlege. A bóbitás csirkét nem azért vitte, hogy Erzsi rögtön kitekerje a nyakát, és paprikást rittyentsen belőle, hanem hogy jércévé, majd tojó tyúkká cseperedve megalapozza vele udvarának majorságát, hogy „kiépítse a baromfiak rendjét”. Mosolyogtató ez, és mégis rettenetesen komoly. Mert manapság csak akkor fogadják szeretettel az idegent, ha remélni lehet valami hasznot tőle –; bóbitás csirkét akkor sem biztos, hogy visznek az udvarára.
Ida néninek ezzel a versikével köszönte meg jószívűségét Zsigmond Erzsi. A temetése napján máris a feltámadás bizonyosságát és az örök élet bizalmát előegezte neki.
Októberi ibolya az ilyen asszonyok szíve: a fagyhalál tudatával tárulkozik ki, és engedi, hogy szerénységében gyönyörködjünk.
Mit tud, miben bizonyos az ilyen lélek? Miből jön égre szóló magabiztossága? Abból, ami nélkül megbomlana az eszünk, a hittől. Ennek tényét Zsigmond Erzsi így önti rigmusba:
„Ha az Isten fia minket nem szeretne, még vizet sem adna, s végleg elveszejtne!”

1999

* A szerző megjelenés előtt álló, A harmadik pohár c. új kötete hátlapjáról