Zit@ néni (Hegedűs Zsolt): Látogatóban (1)
Vénasszonyok nyara
A repülőgépünk megstuccolja a vecsési káposztásföldeket, hogy aztán keményet zökkenve érjen földet. A kiskatona szemmel láthatólag fáradt, a vámosok egykedvűen néznek maguk elé. Ahhoz képest, hogy két órával ezelőtt 5-6 fokban dideregtem, szinte sokként ér a 15 fokos hőmérsékletkülönbség. A repülőtér kijáratánál kutyák hevernek a még meleg aszfalton. A sógorom messziről integet, átveszi a bőröndömet. Tegnap este riasztottam telefonon, udvariasan puhatolózik jövetelem oka felől.
– Meguntam a hideget. Otthon már napokon keresztül zuhog a hideg eső, fúj a viharos erejű szél, miközben az én biológiai órám kék eget, meleg délutánokat és lassan színesedő erdőt mutat.
– Akkor szerencséd van – bólint rá – mert ragyogó időt jósolnak.
Vasárnap gyér a forgalom. Egész úton csak háromszor dudáltak ránk, és kétszer vágtak elénk.
– Végre egy kis élet – mondom elismerőleg, amikor kikászálódom az első ülésről. Buba nyit ajtót, átöleljük egymást. – Csütörtök délután utazok! – Néhai nagybátyámtól, Albert bácsitól tanultam, hogy érkezéskor az első dolog az legyen, hogy a vendéglátómmal közöljem, hogy meddig szándékozom megszállás alatt tartani az otthonukat.
Reggel korán kelek, de valahogyan elrepül az idő. Késő délelőtt, mire a belvárosba érek. Találomra beülök az első kávézóba, egy igazi presszókávét rendelek. A kávézó teraszán nyugdíjra érdemes kinézésű férfiak. Kártyáznak, lottószelvényt töltenek ki. A hozzám eljutó beszédfoszlányokban egy szó ismétlődik állandóan: pénz. Ülök a kis asztalnál, nézem az utca népét. Tíz perc elég, hogy többé-kevésbé pontos képet alkossak a helyi divatról: szinte akármi, kivéve a melltartót. Azt még az arra ugyancsak rászorulók sem viselnek.
Találomra veszek egy újságot, lapozgatok. Nagyobbrészt ismeretlen nevek. Kissé hátrább szex-hirdetések. “XXL-es alsó mérettel csinos hölgyek titkos vágyait váltaná valóra egy 24 éves, magas, szőke férfi cipő nélkül. Lakás, autó van.” És cipő, az nincs?
Felkerekedek, vigyázva lépegetek a mellékutcákon, a járdára parkolt kocsik által szabadon hagyott szűk folyosón. Jobban mondva ugrálgatok, a változatos nagyságú és formájú kutyaszarok között. A lámpaoszlopokból, tucatnyi forrás fakad; a kapualjból nemrégen kicsorgott, majdnem felszáradt folyadék ragad a talpam alatt. Kéne szólni az illetőnek, hogy cukra van. Hátha nem tudja.
Könyvesboltról könyvesboltra járok a körúton. Egy idő után belátom, hogy vagy az én ízlésem változott meg, vagy pedig manapság már nem adnak ki valamirevaló könyvet, emberséges áron. A nap mind melegebben süt, ideje megmártózni a Széchenyiben!
Belemerülök a 37 fokos vízbe és elégedetten nézelődök körös-körbe. Szép számmal vagyunk, jobbára nyugdíjasok. A belépő árából, ítélve tekintélyes nyugdíjemeléseket hajthattak végre az utóbbi időben. A betonasztaloknál folyik a sakkparti. Néha hangosan veszekednek, messziről lehet látni, ahogy vörösödik a kopasz fejük. A lépcsőkön üldögélők békésebbek. Legalábbis egymáshoz.
– Megélhetési lopás! Hallott már ilyet? – agitál a jobb oldalamon ülő festett hajú anyóka. – Ezek még saját magukat is meglopják! Le kéne lőni őket! – legyint rá egyet egy jóságos kinézetű nagymama. – Vigyázz Petike, ne menj messzire… – lágyul meg a hangja. Elképzelem a kis Petikét, tizenöt év múlva, amint rövidre nyírt frizurával, fekete bőrbakancsban… – Ej, minek mindenben a rosszat látni. Addigra biztos megváltozik az egyenruhájuk.
– Tört volna le a kezem, amikor ezekre szavaztam. – Tőlem balra fejét ingatja a mellközépig a vízbe merülő, ritkás hajú kisöreg.
– Pedig neked az az izé, hogyishívják, na… az, aki a tegnap is volt a tévében, tudod ki… a rokonod! – veti közbe a kövér a partról. – Miért nem mondod meg neki?
– A Jancsi tartja a rokonságot, az meg a távolságot! – nyerít a kék Adidas sortot viselő harmadik, aki eddig csendben hallgatott.
Jancsi a vizet kavarja, szinte magának mondja. – Ahányszor az én véleményemre szartak … Ha azt én mind összegyűjtöttem volna… – Elgondolkozik, nyelve játszik a fogsorával. – Gengszterek!
Nem időzök sokat a Szecsóban. Gyalog vágok át a Ligeten. A platánok közé laposan süt be a nap. A tó medrében srácok bicikliznek, a fák alatt egy apa lábteniszezik a fiával. A Milléniumi emlékmű előtt a balett mutatványokat végző két kiskatonát szépszámú közönség kíséri figyelemmel.
A sárga földalatti lejárójából még egyszer visszanézek. A közeli ház falán díszelgő graffitin akad meg a tekintetem:
Igyunk & kúrjunk!
(Budapest, 1995 október 15)
Forrás: MEK. https://mek.oszk.hu/03000/03051/
ui.
A soron következő történetekben szereplők kitalált személyek, esetleges hasonlóság megtörtént eseményekkel a véletlen műve. Az írásaimmal kapcsolatos magánlevelezést megtartottam, ahogy számítógépes berkekben mondjuk: “elmentettem”. Esős délutánokon előveszem, és jólesően olvasgatom. Ilyenkor megint “Zitanéni” vagyok…
Stockholm, 2000-11-15
Hegedűs Zsolt
zitaneni@hungary.org