Hargitai böngészde (39) – Dénes Dávid: Börtönemlékek (9)

Tizenegyedik rész, amely bizonyítja, hogy a huszadik század közepén Aradon még nem volt leáldozóban a kovács szakma.

Jöttek a dubaautók és Aradra vittek. Keserves órák voltak, mert éppen leláttunk a börtönből a strandra, a Marosra és a várba, ahol kivégezték az aradi vértanúkat. Istenem! Nincs-e valami hasonlóság a kettő között? Aradon kezdtük meg a börtöni életet, a politikai fogolynak a legnagyobb nehézsége a tineta. A világi ember nem tudja elképzelni, mennyi nehézséggel jár ez is, ott az emberek előtt végezni még ezt is, de nincsen semmi egészségügyi papír! Emberi dolgok és annyira egyszerű dolgok! A szabad életben talán senki nem is gondol erre, így teltek el az évek ilyen gondokkal is, amin könnyű lett volna segíteni.
Elindultak a dubaautók, nem tudtuk, hogy hová, milyen irányban, mert a duba-szállító eszközök úgy vannak gyártva, hogy azokból kilátni nem lehet. Azonban a perben volt egy ügyes pécskai fiatalember, Gáll Andrásnak hívták, Szoboszlainak volt a nevelt fia, már elinduláskor a kanyarulatokból megmondta, hogy Aradra megyünk.
Végig követte a buszt, nézte azon a kis lyukon, ami az ajtó mellett volt. Aradon már másnap a kovácsok nagyon kezdtek kalapálni, de olyan ügyesen, hogy valóságos koncert volt ottan és kérdezgették, hogy mit csinálnak. Mint a gyakorlat embere mondtam, hogy nekünk csinálják a láncokat. Kinevettek, de nem tévedtem.
Közben megindult a tanulás, mert a világon nagyobb büntetés nincs, mint amikor semmit sem szabad csinálni. Állandóan lestek, állandóan ki voltunk téve a büntetésnek, mégis a szappanra, a falra, az orvosságos üveg etikettjére állandóan irtunk, mert az idegrendszer megőrzésére a legjobb módszer a lefoglaltság. A jelszó az volt, hogy mindent megtanulni, átvenni, amit más tud. Kitűnő forrásnak bizonyult Mezei páter, aki a nyelvek tudásában utólérhetetlen volt. Voltak még ott olyanok, akik nyelveket tudtak, de nem tudták leadni a nyelvtani részt.
Közben a kovácsok tovább ütötték a vasat és készültek a vastag láncok. Egy sötét szobába lefektettek egy este és mozdulni nem volt szabad. Két őr egy kosarat hozott oda, láttuk, hogy nagyon emelnek, és íme meg is érkeztek a láncok. Azokat felnyittolták, elég kellemetlen, mert a karika a meztelen lábon nem nagyon kellemes. Amikor beléptünk a söté szobába, még rosszabbra is gondoltunk.
Már tudtuk, hogy következik a nehéz börtönök sorozata. A halálraitélteket és az életfogytiglanra itélteket hamarabb elvitték, és egy éjszaka minket is lesétáltattak az aradi állomásra. Az utasok egy része észrevette a lánczergést, pedig nem mentünk be az állomásba, hanem attól jó messze volt elhelyezve a dubavonat. A kupé jól meg volt töltve rabbal, itt is követték a fiatalok az utat.
Bukarestben jó messze az állomástól leakasztottak.
Jöttek a dubák és beszálltunk, majd elindulva ismét követték a fiatalok az utat. Itt is, még a kanyarulatokról is, felismerték az irányt. Zsilava, még kiejteni is rossz!
A fogadtatás szövege ez volt: “ Tudjátok meg, hogy itt van a pokol !” A lábaink el voltak zsibbadva, de amint beértünk a kapu alá, elkiáltotta rettenetes vad hangon az őr, hogy ALARMA ! Erre úgy neki kellett szökni a falnak, hogy a saját orrunk és a bakkancs orra is érje a falat.
Nem volt szabad nekünk senkit látni. Itt még az őrök is mások voltak, még a hangjuk is sokkal visítóbb. Úgy képzelem, mintha direkt kiválogatták volna ide az embereket, olyan vad, olyan félelmetes volt mindenki.

(Folytatjuk)

2021. november 7.

Szóljon hozzá!