Tejfölös-sajtos lángos

A 26-os autóbusz kikecmereg a Nyugati parkolójából és ráfordul a Szent István körútra. A nyitott ablakon keresztül szürkéskék, de mégis, a bentinél valamivel hűvösebb levegő csap az arcomba. A szigeten, a fasor árnyékában elviselhetővé válik az utazás, szinte sajnálom, hogy le kell szállnunk. Kiálljuk a Palatinus előtt kígyózó sort, a szanaszét heverő csikkeket és a fűben alattomosan meglapuló csirkecsontokat gondosan kerülgetve megyünk a gyógyfürdő­höz. Arnold megcélozza a medencét, a derékig érő langyos-meleg vízben, kezében a Hirdetés legújabb számával törtet a szabad ülőhely felé. Nyakig merül, arca átszellemül. Végre valóra válthatja dédelgetett álmát: semmit sem csinálni, csak ülni és ázni. És olvasni a 32-es rovatot. – Csupa blődség, csak néhol egy kis sziporka. Például az, hogy miként csinálják a tarhonyát. – A hatás kedvéért kivár. – Megborotválják a szőrhonyát! – Nyerít, közben csapkodja a térdét. Ezért veszi az újságot.
Részemről a sajtos-tejfölös lángos a csúcs, arra fenem a fogam. Addig is, amíg eljön az ideje, kenem magamra a különböző, UV sugarakat kiszűrő kenőcsöket. Alaposan végzem a műveletet. Eleinte én sem hittem bennük, csak ímmel-ámmal kenegettem halvány testemet. Ennek következtében estére úgy néztem ki, mint a hagymával festett húsvéti tojás, csak piros-fehérben. – Absztrakt vagy – mondta este Arnold, miután egy ideig gyanakodva szemlélt a vizes lepedő alól. Ő ugyanis nem szereti a kenceficéket.
Hirtelen szélroham rázza meg a jegenyéket. Észak felől felhők csúsznak a nap elé. Por, papírpoharak és száraz levelek kergetőznek a parton. Jobbnak látom összepakolni a dolgain­kat, és a vízbe menekülni. Arnolddal szemben foglalok helyet, fejemen a Széchenyi fürdőben vásárolt, zöld műanyag óvszer. Sokan követik példánkat.
Nehéz cseppekben esni kezd az eső, erősen hunyorgok. Arnold a fejére teszi az összecsukott újságot, az alól vigyorog. A szomszédai is vigyorognak: a telefonszex-reklám került felülre. “Te tárcsázol, én brácsázok. Ha levetkőztél, felhívhatsz!”
Mind közelebbről hallatszik a dörgés. – Még a víz alatt is esik – kiáltom Arnoldnak. A levegő lehűlt, a hólyagosra paskolt vízből fehér köd száll föl. Nincs mit csinálni, ki kell várni a végét. Cuccaink egy pad alatt kuksolnak, remélem, hogy jól összecsomagoltam őket.
Körülnézek. A rossz látási viszonyok ellenére is feltűnik, hogy figyelő szempár mered rám. A szempár tulajdonosa, fiatal hölgy, közvetlenül Arnold háta mögött, a csempével borított pad túlsó oldalán, egy barna hajú fiatalember ölében lovacskázik. Kezei hol a fiú nyakát kulcsol­ják, hol pedig a csempéken nyugodnak. Szemei elő-előtűnnek a barna sörény mögül. Ha jól megfigyelem, tekintete inkább üveges, mint meredt, ujjai elfehérednek a görcsös szorítástól. Nem könnyen jövök zavarba, most mégis lesütöm a szemem. Mikorra felpillantok, a ficán­kolás szűnőben, csak a hüvelykujjak rándulnak még egyet-egyet.
Az eső már csak csepereg, a köd menekül a nap tétova sugarai elől. A fiatalok egymáshoz simulva, fürdőruhájukat igazgatva ülnek, közben kuncognak. A vizet kavarják, hessegetnek.
Hunyorgunk a ragyogó napsütésben. A part újra megtelik zsibongással, indulunk mi is kifelé. Gondosan zuhanyozok. Arnold szárítja az újságját, és szinte magának mormogja: – Telefon­szex! Nem kicsik azok a lukak?
A sajtos-tejfölös lángos egyszerűen fenséges. Elégedetten nyújtózom végig a gyékényen. Arnold már ebből is sejtheti, hogy ma este nem nézheti a tévét. Nagyot húz a söréből, elnéz a víz fölött. Úgy látszik, beletörődött a sorsába.

(Budapest)

Forrás: MEK. https://mek.oszk.hu/03000/03051/