Hargitai böngészde (39) – Dénes Dávid: Börtönemlékek (11)

Tizenharmadik rész a betűk üldözéséről és a gondolatrendőrségről. Mégis Galacon ez maradt a jelszó: mindent megtanulni.

Lejárt a karantina, megjelentek a dubák és Galacra vittek. A Bates partján van egy börtön, amelyet nem lehet felejteni. Egészen más stílusban van építve, mint az erdélyi börtönök. Olyan kis kolostor formája van, egy kis kápolna is van az udvaron, legalábbis úgy látszott, hogy valamikor annak épült. Félkör alakban van a cellarésze.
Négy személy volt benne, sokszor több is, akkor ketten voltak a vaságyon. Hármat lehet lépni az ágyak között, ez a legnagyobb távolság. Itt már megindult a komoly börtöni élet. Hozzafogtunk a tanuláshoz, mert, ha ez a lehetőség nem lett volna, meg is zavarodtunk volna.
A jelszó az volt: mindent megtanulni. Egyetlen mód, hogy legyőzzük a semmittevés hatalmas erejét.
Alig telt el egy pár nap, megjelentek a szobakutató őrök és én még eddig ilyent nem láttam. Teljes mezítelenre vetkőztettek. Mindenhova benéztek, elég hideg volt, meg is fáztunk, de izgatott, mit keresnek? Régi rabok úgy mondták, hogy atombombát. Amíg kint voltunk a folyósón, egy másik csoport a cellát úgy összeforgatta, hogy alig ismertük meg. Kibontottak mindent, keresték az írószert, a papírt.
Ha tudta volna a betű feltalálója, hogy a betű miatt ennyi baj lesz, bizonyára nem kínlódott volna, hogy feltalálja. Az az áldott betű, amellyel az emberiség a fejlődést előbbre vitte és viszi, akkora veszedelem lett itt, hogy ember el nem képzeli. Minden kis rongyon, minden kapcadarabon, minden szappanon, minden ruhán, minden zsebkendőn azt figyelték, nincs-e betű rajta. Érdemes volna kikutatni, kik és mióta találták fel ezt a módszert, hogy egyik legnagyobb büntetés a világon az, hogy tiltsd meg az embertől, hogy valamit csináljon. Az agynak, az idegrendszernek teljes elsorvasztása ez. Talán ez is a cél, hogy hülyévé tenni a gondolkodó embert. Nem csak a tanulásra, írásra s olvasásra vonatkozik ez, hanem minden fajta emberi cselekedetre. Igy nagyon keresték a TŰT is. Hogy mi rosszat tehet az ember egy tűvel? Igaz, öngyilkosságot követhet el.
A cellákban találkoztam tábornokokkal, komandorokkal, akik előadásokat tartottak. Csak egyet említek: egy kisfiú odaszaladt a gabonacsomóhoz, mert az hatalmas csomóban le volt öntve, a teteje megbőrözött, de alul, belül még jó volt kenyérnek. Ahogy szedte ki kis kezével, hogy anyja kenyeret süssön, hiszen apja oda volt a háborúban, rálőttek a kis fiúra, aki nem halt meg azonnal, de ordított.
Ilyen esetet még sokat hallottam. Szörnyű volt végighallgatni Doba előadásait minden este, a vacsora után a szibériai fogságról. Szemlátomást fagytak ott meg az emberek. Baját végző ember ott helyben megfagyott.
Nem tudhatom, milyen mértékben térnek ki az írók, mert biztosan sokan fognak a börtönökről írni és erről a problémáról, de én éppen azért kérem, hogy ez a szöveg maradjon meg a szülőfalum irattárában, vagy a toronygömbjében elrejtve, hogy az utókor különösen ezt a részletet olvassa el. Úgy képzelem, mint a szellemnek s az anyagnak harcát, mint a lassú kivégzésnek és a továbbmaradásnak a küzdelmét.




(Folytatjuk)

2021. november 10.

Szóljon hozzá!