Szótáram gazdagodása kezdetén
könnyebb volt a kapcsolattartás
azokkal, akik látóterembe léptek.
Nem vártak többet, minthogy
csak ismételjem azt, amit mondtak:
ma-ma, ta-ta, bá-csi, né-ni.
Öröm volt látni a mosolyt.
Visszamosolyogtam.
Hallani az ujjongást
Hangos, sikító hanggal válaszoltam.
Nem untattam magam, csak ismételgettem:
mondtam, mondtam, mondtam.
Közöltem a megszerzett ismereteket:
tente, baba, tente – hangzott dallamtalanul.
Egyre több lett az elvárás, a követelmény.
S néha magától érkezett hozzám a tárgy – nevével.
Gazdagabbá váltam, anélkül, hogy
valamit felmutathattam volna, ami az enyém.
Boldogság volt a legnagyobb vagyonom.
Jól éreztem magam akkor is, ha nem kellett
szerepelnem, de ha igen, azt hiszem, szívesen tettem.
Örömet szereztem, amikor a székről felkiáltottam:
„Hej, de szépek a huszárok,
s én még mindig gyalog járok.”
Ez még nem érdemelt tapsot, de az már igen:
„Meghalni is tud a magyar, hazánk földje majd eltakar.”
Ez a vége a versnek – és embernek.
Ez volt jó az öntudatra ébredés kezdetén.
Szaporodtak a gondok, nőtt a követelmény.
Ahogy „tudósabb” lettem, elfogadtam:
„A sokkal sok a baj”. „Kevéssel kicsi a baj.”
Érzésekre, fogalmakra, tudásra a megfelelő szót
megtalálni, felfedezni, és hitelesen elmondani:
az igazság felfedezését és a felelősségtudat erejét adja.
Az se baj, ha szóért segítségül másokhoz kell folyamodni.
Csak tudjad, az érzés a tied, a szót kölcsönkérted.
Ekkor nem bújsz, nem rejtőzöl a más érzései mögé.
Ha igaznak érzed a kölcsönkapott szót, csak akkor
jegyezheted fel idő múltán: – a kölcsön törlesztve.
Most már hálás szívvel köszönetet mondok annak,
aki az ABC-t kitalálta s elolvasta, és az 1 x 1-et szorozta.

Hosszú az út a kicsi széktől a pódiumig.
Az iskolapadtól a szószékig, de erős akarattal,
a kíváncsiságba rejtett tudásvágytól ösztönözve,
végig kell menni rajta a magad és mások örömére –
kitartással, fáradsággal és türelemmel.

A boldogság és a boldogítás
legyen a legnagyobb vagyonunk.

Vigasztalás

A pirkadat csendes óráiban
Figyelem a szürke szín változásait
És hallgatom a lélek vigasztaló szavait
Tudom hogy szeretsz
Tudod hogy szeretlek

Nagy szükség most ezt hallani
Fejem fülem zúg a szapora dobogástól
Torkomon keresztül megvadult lovak vágtatnak
Ütemtelenül kifulladva össze-vissza
Tépik rágják a zablát

Érzem most ejtem el a gyeplőszárat
Enyhén zsibbad a balkarom szorít a félelem
De szerencsém van
Éltető lélek te fogod a gyeplőt
A lovak lassulnak csendesednek
S életem szekere állva marad

Van időm visszapergetni a félelem perceit
A családi orvosra várástól a sürgősségi kórházig
A gondoskodók aggodalmát végignézni és újraélni
Ők tudják: az élet annyira értékes
Sürgősséggel is megtartani

Nyögünk sóhajtozunk jajgatva igazoljuk a panaszt
És reménykedve várjuk a jobb és szebb napokat éveket
Végiggondolom elmélkedem mit is ér a panasz
Ha nem hallom bensőmben a Szentlélek-bátorítóm
Zengő vigasztaló élet-sugallatát
Veled vagyok
Tudom hogy szeretsz és tudod hogy szeretlek

A Csodálat című kötetéből választott Valamit, valamiért és Vigasztalás című verseivel búcsúzunk Ferencz B. Imre atyától, aki 2021. nov. 6-án elhunyt. Isten nyugtassa. (Bartha György)