Tizennegyedik rész osztályharcos veszekedésekről és arról, hogy három darab puliszka hogyan menti meg az ember életét.

Léstyán főesperesről mondják, hogy csak úgy lassan, feltűnés nélkül, lázítás nélkül, az államnak minden vallásellenes manipulációját úgy kifogta, hogy még gyűlöletet sem okozott.
Azt is írhatnám, hogy itt az ördögnek a manipulációját kellett kifogni, hiszen megtiltani minden szellemi és anyagi tevékenységet, amikor az ember éppen alkotásra van teremve, nem ördögi manipuláció-e ?
Nem tudom elképzelni, hogy még lesz egy ilyen korszak a világban, amikor az embert azért, hogy tanulni akar, úgy megbüntetik, hogy bele is halhat. Azt sem mondanám, hogy tanulni akar, hanem le akarja valamilyenképpen foglalni magát, hogy ne őrüljön meg.
Ezen csodálkozom, mert a börtönigazgatóknak és az őröknek is nagy nehézség, ha a rabok idegeskednek, ha a rabok nem nyugodtak. Igaz, abban a híg kávéban valamennyi bróm már előre be volt téve, de ennek ellenére sok eset volt, amikor a rab ordítani kezdett, és nem tudták csillapítani. Most még egy másik eset is elő állott.
Mit csináltak azok a rabok, akik valami pártgyűlés vagy kollektívizálás miatt voltak bezárva, mint a vráncsai lázadás is, ahol sok egyszerű ember volt, akik nem is tudtak és nem is akartak tanulni?
Ez volt a börtöni cellák legkeservesebb pontja, mert valóságos osztályharc alakult ki a társadalom két rendje között.
Az egyszerű emberek bosszankodtak, hogy a tanultak még tovább tanulnak, és ők nem tudnak bekapcsolódni. Fejeseknak, nyalóknak, és mindennek szídták őket.
Minden gyermek külön meg kellene köszönje szüleinek, ha valamennyi iskolát tudott adni neki, mert még a börtönben is sokkal könnyebb a sorsa annak, aki tanult.
Ilyenformán azt is megértem, ahogy egyik tanárom mondta: még a mennyországban is könnyebb a sorsa a tanult embernek, mert Isten dicsőségét és igazságát jobban átlátja.
Olyan viccesen mondta, de sose lehet tudni! Az egyszerű embernek is volt témája, de nagyon szűkkörű és hamar kifogyott belőle. Így, éveken keresztül, a kikötőben dolgozó fuvarosoktól mást nem hallottam, csak azt, hogy mennyit verekedtek és mennyit ittak.
Ez már halálos unalommá vált, és azt is kérdeztem tőlük, maradt-e még élő ember, ahol éltek?
Pontosan egy ilyen osztályharci veszekedésnek az lett a vége, hogy az őr bejelentette, és úgy állították be, hogy akik a cellában tanulnak rendszerellenesek, még a többi rabbal is beszélgetnek. Ugyanis a Morzéval, amikor valami nem jutott eszünkbe, megkérdeztük a másik cellát.
A legnagyobb büntetést kaptunk Furnarechi Kosztellel, a 21 napos izolárét. Egy bukaresti fanarióta családból való volt, Lahovarinak a veje. Egy rendkívül művelt ember, jóakaratú.
A cellatársak fanariotának csúfolták. A 21-es cellába vittek. Semmi nem volt a cellában, csak a tineta, chiblának is neveztük. Egy nap eszel, két nap nem, egy nap eszel három nap nem, és így 21 napig. Kimondhatatlan sokat éheztünk, mert már akkora amúgyis ki voltunk éhezve.
Napközben három lépés ide, három lépés oda, este rogozsinát dobtak be, azon aludtunk. Ha sikerült a tinetára leülni egy keveset, nagy szerencse volt. De az őrök ilyen esetben a büntető cellát nagyon lesik. Aki még nem volt ilyen nagy próbán, nem tudja igazán megbecsülni a földi élet adományait, az élelmet, a ruhát. Büszkeség tölt el, hogy kibírtam.
Nem lennék bosszúálló, de azért mindazokat, akik ebben bűnösök, legalább egy hétre én is betenném ebbe a büntetőbe.
Egy olyan lelkigyakorlaton mentünk át, hogy az összes bűneink eszembe jutottak. Igaz, tettem egy könnyelmű igéretet is, ha megszabadulok és ételhez jutok, addig eszek, amíg ott helyben meghalok. Egy őr, a második hét hét után beadott 3 darab puliszkát. Lehet, hogy életmentő volt. Az igénytelenség a boldogság titka, soha ilyen boldog nem voltam.
Ha bűnhödni kell a bűnökért, úgy tekintem ezt a 21 napot, mint bűnhödést, nem csak az én, hanem az őseim bűneiért is. Nagyon nehéz volt, sok sóhaj repült az ég felé, amíg megnyílt az izoláre ajtaja, és visszamehettünk a saját cellánkba.

(Folytatjuk)