Engem ugat minden kutya egyedül…

A távolodó autóbusz zúgása lassan halkul, bandukolunk a nagy magyar éjszakában. Az utca közepét választjuk, hogy a kerítések mögül hirtelen, alattomosan felugató ebek ne verjék belénk a frászt. Szájról szájra adnak: az öblös ugatást apró vakkantások, egymásba illeszkedő állkapcsok kaffanása váltja fel. Minél kisebb a dög, annál kötelességtudóbb. Végigfut a kerítés belső oldalán, hogy a tágas lyukon keresztül hörögve acsarogjon. Kibújni azért nem mer.
Arnold mellett nem félek a kutyáktól. Ismeri a trükköt: lehajolni, mintha egy jókora követ markolnál, azzal hajítást mímelni. Még a sapka is megteszi. Ingerelni azért nem ingerli a magukból kivetkezett korcsokat…
Vasárnaponként kijárt a városunk fölött magasló dombokra. Az út külvárosi utcákon, legelőkön át, elszórtan fekvő tanyák mellett vezetett a menedékházig, ahol a jól megérdemelt sör várt a kirándulóra. Arnold időnként meg-megállt, és élvezettel rugdosta a külvárosi házak kerítését, miközben a ház négylábú őrzője tehetetlen dühében őrjöngött a túlsó oldalon. Egyszer aztán a kerítés néhány lépés után hirtelen véget ért, és Arnold szemtől szemben találta magát egy felhergelt kuvasszal. Az ugatásra elősiető házigazda mentette meg a falfehér fiatalurat.
Kutyát nem tartanék, még ha fizetnének érte. Annyi gond van vele. Állandóan foglalkozni kell vele, oltatni meg trimmelni. A foxterrier kikotorja a ház oldalát, szétmarcangolja a kite­rített ruhát és széthordja a szemétláda tartalmát. Farkaskutyát meg semmi esetre sem tartanék. Az, ha egy nap megkergül, csipkésre harapja a gyanútlan látogatót, vagy az utca gyerekeit. És még nem említettem a bolhákat, a kötelező hajnali sétákat zuhogó esőben, vagy az ebéd közben fixírozó szemeket. Ha pedig mégis úgy érzem, hogy elkelne egy házőrző, elég felidéznem Bélával közös élményemet.
Még a.e. (Arnold előtt), a hetvenes évek elején történt. Ismerősök révén pottyantunk egy buli kellős közepébe. Azt hiszem, hogy szerelmes voltam Bélába, nekem mindegy volt, hogy hol, csak vele lehessek.
Meleg, nyári délutánon érkeztünk a kívül még vakolatlan házhoz. Nem tudom, kinek volt az ötlete, lényeg az, hogy Bélát úgy mutattuk be Emilnek, a házigazdának, mint német turistát, akit a tengeren szedtem fel. Mivel Emil anyanyelvén kívül más nyelvet nem beszélt, tolmá­csolásunkra szorult. Rém mulatságos volt, úgyhogy rendre mind kiszöktünk a konyhába.
Amikor Béla kettesben maradt Emillel, azonnal felfedte a valóságot. Attól fogva válogatott gorombaságokat vágtak egymás fejéhez, és érdeklődéssel várták a fordítást. A kettejükből kirobbanó röhögésből jöttünk rá az ellencselre.
Késő volt hazamenni, ott aludtunk, egy konyhaszerű hodályban. Fáradt voltam, a fürdő messze volt, az ágy forgott velem. Béla kis macera után belenyugodott az alkalmi önmegtar­tóztatásba. Halkan horkolt, és időnként egy-egy óriásit sóhajtott.
Reggel arra ébredtem, hogy egy óriási, fekete kutya nagy, barna szeme mered rám. A pislogásomra égnek csapta füleit, és egy árnyalattal közelebb dugta nedves, fekete orrát. Hát, ez a sóhajtások magyarázata! Velünk aludt, az ágy alatt. Akkor azt is tudja, hogy jó emberek vagyunk. És neki is nagyon kell már kimenni!
Oldalba rúgtam Bélát, ezzel mintegy berántva az események központjába. Később beismerte, hogy az ugatás inkább boldog volt, mint fenyegető. De ahogy ott állt az ágy tetején!
A kutya kétségkívül fontos szerepet játszik életünkben. Házat őriz, állatot terel, embert ment, és néha családot is. Ezt Pétertől, Arnold volt osztálytársától tudom, akivel a minap a busz­megállóban futottam össze. Éppen egy kócos eb vonszolta fától fáig a szemerkélő esőben.
– Mit tegyek, kell nekünk ez a dög. Nálunk mindenki utál mindenkit, de a kutyát mind szeretjük – nézett rá szeretettel. – Ő tartja össze a családot.
Kellemes Karácsonyt kívántunk egymásnak, aztán felültem a buszra, Péter egy jó szagú fa alól integetett.
Belémbújik az ördög, fütyülni kezdek. A válasz nem marad el, két oldalról dühödt csaholás a válasz. Arnold betársul, fütyülünk a világra. Megtelik kutyaugatással az éjszaka.
Az ablakok sötétek, Bubáék már lefeküdtek. Átlopózunk a sötét nappalin, csak a fürdőben gyújtunk villanyt. Jókedvűen bújunk ágyba, ma szó sincs önmegtartóztatásról. Nem is hallok sóhajokat. Csak horkolást.

(Budapest)

Forrás: MEK. https://mek.oszk.hu/03000/03051/