A postás tartotta számon, mert nyugdíjkor a szokottnál nagyobb borravalót szokott adni az öreg. Elkottyantotta valahol, és a hír eljutott az újságokhoz, tévékhez, végül a polgármesteri hivatalhoz. Hogy itt és itt, ebben és ebben az utcában, a 19/A szám alatt még mindig él egy öregember, aki nemsokára elrúgja a tizedik ikszet. Nosza, hivatal és a média összefog, a nagy napon filmesek, fotósok, és persze a trikolórral felszalagozott polgármester, meg néhány munkatársa lepi meg Herman bácsit. Megszállják kétszoba-konyháját. Az öregúr kifelé indul, annyira nincsen számára hely.Virágerdő, tortapiramis, reflektorok, kézfogás, ölelés, beintésre síri csend, himnusz, ünnepi beszéd, köszöntés, szavalat, megint sok ölelés, puszik. Pezsgő! Mindenki hosszú életet kíván, isten éltesse, érje meg a százhúszat, s még tovább. Aztán várják, hogy hát mit motyog minderre a vén fogatlan.

Herman bácsinak vadiújként villog a műfogsora, az arca sincs beesve, frissen borotvált, mondhatni: üde. Egyik szeme imádkozik, másik szeme káromkodik. Testtartása egyenes, mozgása kimért, kopaszsága is rokonszenves. Abszolút szenzáció, amikor ezt mondja az első embernek: – Ismerem magát. Én is foglalkoztam autókkal. Csempészettel, na! – Majd a fiatalokhoz fordul. – Kínáljatok meg egy jóféle cigarettával!
Aranyfüstbe burkolózva hajtja fel pezsgőjét, újat kér. Azt is. Riporteri kérdés: – Herman bácsi! Hogy’ érzi magát százévesen? Mi a hosszú élet titka? Mit tanácsol a mostani fiataloknak?
Polgármester közel hajol, édes-ketten a képben. – Ne kívánjatok minden százévesnek hosszú életet, fiaim! Minek szenvedjen potyára a szerencsétlen? Aki százéves – de már hatvantól kezdődik a kálvária –, annak szinte minden tilos, ami az életben jó. Én mindig szerettem nagyokat enni. Szenvedélyes vadász voltam. Nemcsak vadra, hanem hogy finom legyek, a szépnemre is! Imádom a szerelmeskedést, gyermekeim. És feltétlen hobbim a kirándulás, az utazás. No, mire jutottam? Trófeáimat szétlopkodták; a nők, akiket szerettem, rég nem élnek. Igaz, beutazhattam Szibériát –, hat évig sínylődtem a fogságban. Ellentétben legtöbb kortársammal, még mindig jól tudok enni és inni. Úgyhogy ezeket a tortákat dobjátok a kukába, és menjünk el egy tisztességes vendéglőbe, ahol akkora a flekken, mint az elefánt füle!…És ezeknél a kákabélű csajoknál valamivel fogamra valóbb nők ülnek az ember ölébe!…
Dermedt csend, csak a kamerák surrognak. Herman bácsi még hozzáteszi: – Élvezzétek az életet, egyetek, igyatok, vadásszatok, szexeljetek; és utáljatok mindenfajta levest. A leves az élet legádázabb ellensége. Egyébként meg vegyetek példát ezektől az elöljáró uraktól, azzal a finom különbséggel, hogy tartsatok mértéket mindenben. Az életművész legfőbb erénye, ha tudja, mikor kell pártot és bankárt váltania. Igaz-e, Herr Bürgermeister?
Pillanatok alatt ürült ki a kétszoba-konyha. A lapok aztán nagyon decens szöveg mellett hozták a fotót, amelyen a százesztendős Herman bácsi a polgármesterrel parolázik, a tévék körömfaladéknyi röpriportban számoltak be az eseményről, egy ellenzéki cikkben valaki multikultinak nevezte az öreget, merthogy szász a neve, a német mellett jól beszél románul és oroszul, viszont tök magyar. Ennek azonban semmiféle visszhangja nem lett.
A postás is csak találgatja, hogy újabban miért nem kap egy árva bani borravalót sem az öregúrtól.

Forrás: Bölöni Domokos – A harmadik pohár. Karcolatok, novellák. Juventus Kiadó, 2021