Bogdán Zsoltot nemes anyagból mintázták. Mélybarna tekintete, szépen ívelt keze, pompás arcéle még a megszólalása előtt magával ragadja a nézőt. Sok színész a tehetségével válik közvetítővé földiek és égiek között – ő kétségtelen tehetsége nélkül is már jelent valamit.
Bartis-műsorát sajnos nem láttam, számomra tehát ez az első alkalom, hogy kortárs alkotó műveit szólaltatja meg. Alkata, kisugárzása jót tesz a többnyire önreflexív, epikus, tanulságos Markó Béla-verseknek. Kövesdy István rendezővel együtt úgy kapcsolja össze őket, hogy kiadjanak egy lelki-idegi történetet, egy verses szellemi önéletrajzot.
Ha egyetlen momentumot kellene kiemelnem, akkor azt emelném ki, ahogy az egyre szűkülő hazát mondja Bogdán, A haza milyen? című verset. Valóban elszűkül körülötte a tér és benne a teste: ez a kiemelkedően nagy színész úgy tud bánni szöveggel és testtel, ahogy nem sokan mások.
A díszlet jelzésekből áll. Középen az idő ívhídja, előtte óra, rendezői balon tábla, rajta egy papír, alatta krétapor, rendezői jobbon egy szobasarok. Bogdán fekete nadrágban, fehér ingben ül a hídon, háttal a nézőnek; később aztán előre jön, és mintha a hangját állítanák be egy tévéfelvételen, kezdi a Pont, pont, vesszőcske című verset. Később anyacsavart fog, ostorral suhint, megérinti a lapot a táblán, krétaport szór szerteszét, és mindent olyan hitelesen és elemien használ, mintha ő fogná a kezébe először. Akárcsak a híd alatti leplet, melyen Aba-Novák, Rubens és Caroto festményeinek, Gyarmathy János szobrának reprója látható.
Kibomlanak a hazáról, tücskökről, festményekről, szobrokról, háborúkról, Istenről, Erdélyről, Magyarországról és mindenről szóló versek, igazuk mellé még egy igazat nyernek. Ilyen esteken jön rá ismét az ember, hogy verset mondani az tud, aki tud verset olvasni is. Bogdán jókedvű, lendületes, finom hangsúlyozású műsora éppen olyan egyedi, mint minden igazán, mélyen átélt, a rátalálás és felfedezés izgalmával, az elemzés arányérzékével mondott vers.

Forrás: szerző FB-oldala