A MAGYAR NYELV NAPJA

Az anyanyelvemé, melyen gondolkodom, érzek, álmodom és írok, most is.
Szeretem a magyar nyelvet és mindazt, amit magában hordoz. Nekem ezen a nyelven szólal meg a világ. A nagyvilág, melyet ismerni kell(ene), akkor is, ha ő nem figyel reánk.
A magyar nyelvet kell megőriznem, megőriznünk, akkor is, ha ez néha nehéz vagy nagyon nehéz. Mert magyarnak kell maradnunk.
És mindig jobbnak kell lennünk, mint a többi, csak akkor haladhatunk, akkor leszünk megkerülhetetlenek, akkor ismerik el, hogy vagyunk.
Igyekeztem, igyekszem.
Öt évet éltem más nyelv tengerében, a Kárpátokon túl, és nemcsak a románt fejlesztettem tökélyre (az francia vagy az angol helyett,) hanem egy kultúrát is félig-meddig magamévá tettem. Pontosan érzékeltem, mit tesz velem, veled, bárkivel, aki magára van, a környezet, mennyire képes lehúzni vagy felemelni.
Olyan örömmel tértem vissza Erdélybe, mint aki száműzetésből ér haza. És ezután mindig csak jó lehet.
Bár tudatos, nagyon is tudatos emberként átsuhant a fejemen, vajon mi lesz, ha kiderül, hogy az enyémek is pont olyanok, mint amazok?
A tegnap aztán magyarul írtam le, hogy feladom. A valóság rosszabb, mint legvadabb rémálmaimban.
Aztán kiderült, mint különben már sokszor, hogy a valóság néha jobb, mint a legrózsaszínűbb álmaimban.
Köszönöm. Köszönöm mindenkinek a biztatást. Igyekszem újra hinni, hogy megéri megpróbálni megismerni a világot, százoldalakat olvasni azért, hogy két igaz, hiteles mondatot leírjál, forgatni agyadban a gondolatot, míg igaz szóvá lényegül.
Persze, tudtam én mindezt, csak nem mindig hiszem.
A törés megmarad. Vannak pillanatok, eljutsz néha oda, ahonnan tovább lépni lehet ugyan, de már semmi sem a régi, nincs visszaút. Valószínűleg így van ez jól.
Köszönöm még egyszer.
Kell, kell a szép szó, a jó szó.
Minden nyelven.
Most épp magyarul.

Forrás: szerző FB-oldala