Irodalmi köldökzsinór – ajándék vagy akadály?

A világ közepe vagy pereme-e Marosvásárhely a benne élő, hozzá hazatérő vagy általa új otthonra talált íróemberek számára? – ezt a kérdéskört járták körbe a 27. marosvásárhelyi könyvünnep péntek esti irodalmi eszmecseréjének résztvevői.

A Marosvásárhely, az irodalom bölcső-városa című rendezvény meghívottjait – Demény Pétert, Káli Istvánt, Király Kinga Júliát, Kovács András Ferencet, Láng Zsoltot, Markó Bélát, Szabó Róbert Csabát és Vida Gábort – Mészáros Sándor faggatta a Nemzeti Színház Nagytermében a városhoz való kötődésükről, illetve arról, hogy irodalmi pályájuk alakulásában előnyként vagy inkább hátrányként élték-e meg a vásárhelyiséget.

A „Bermuda-háromszög” vonzásában

Király Kinga Júlia a Látó irodalmi folyóirat szellemi műhelyéhez való tinédzserkori kapcsolódását idézte fel elsőként.
– Elképesztő volt a tehetséggondozás, ami itt zajlott, amikor én kamasz voltam – jegyezte meg a marosvásárhelyi születésű, Budapesten élő írónő.
– Attól, hogy valaki gyerekként folyamatosan egy írói közegben mozog – ahogy én is, aki a Markó-verseket már akkor kívülről tudtam, és éjszakánként apám (sz. m.: Káli Király István) írógépének kattogását hallgattam –, még nem biztos, hogy író akar lenni. Volt viszont egy Bermuda-háromszög: a Látó szerkesztősége, a filharmónia és a Művész mozi mellett működő Vagon nevű kocsma, ahol nem az italozáson volt a lényeg, hanem a közösségi élményen, a kéziratok megbeszélésén, önmagunk megismerésén.

Életpályája meghatározásában az Igaz Szó című lapnak, a Látó elődjének is szerepe volt – tudtuk meg az alkotótól, aki azt is bevallotta, hogy bármennyire is szerette volna egy bizonyos időben, sohasem tudta elvágni irodalmi származását.

A felbecsülhetetlen, sajátos optika

A kézdivásárhelyű születésű Markó Béla 1974-ben, 23 évesen került a város vonzáskörzetébe marosszentannai francia szakos tanárként, de csak a rendszerváltás után érezte igazán úgy, hogy vásárhelyivé vált.
– Marosvásárhelyinek lenni egy sajátos optikát jelent. Én nem tudom, hogy például Budapestről hogy néz ki ez a város. Marosvásárhelyinek lenni szerintem azt jelenti, hogy innen szemléljük a glóbuszt, illetve a magyar glóbuszt – fejtette ki a költő, majd arra is emlékeztette hallgatóságát, hogy a város a 20. század második felében Erdély művelődési központjává vált, de tulajdonképpen már azelőtt is az volt. – Már Csokonai úgy írt róla, mint egy peremcentumról, ha szabad ilyen ellentmondással élni. Ezt a sajátos optikát én nem adnám semmiért, mert ez csak nekünk van. Peremen élünk, identitások ütközésében, identitások találkozásánál, ráadásul Marosvásárhelyből ma már kettő van, egy magyar és egy román. Ez rengeteg dilemmát, szellemi konfliktusokat, illetve a szellemi gazdagság lehetőségét is jelenti – összegzett Markó.

„Köszönöm, maradtam”

A Szatmárnémetiből származó Kovács András Ferenc gyermekkora marossárpataki vakációit idézte fel, amikor sok időt töltött a megyeszékhelyen is, pontosabban a Köteles utcában, Marosi Barnáéknál – Péter fiukkal „kutyálkodva” – és a környéken lakó színészek otthonában. Névleges kötődését Marosvásárhelyhez a nyolcvanas évek elején első házassága hozta, majd 1990 januárjától a Látó szerkesztőségének tagjává vált. A korábbi emlékek, élmények birtokában nem idegenként jött ide.
– Itt lehet élni – szögezte le KAF, majd azt üzente a félretájékozott érdeklődőknek, hogy állandó lakhelye nem Budapest, oda csak ingázik időnként.
– Köszönöm, maradtam – tette hozzá a költő, aki egyetért azzal a többek által vallott filozófiával, miszerint „minden periféria és provincia, még Budapest is, a centrum az, ahol én vagyok”.

A lehetetlen létesülése

Láng Zsolt szintén szatmári származásúként saját bevallása szerint már akkor otthon érezte valamennyire magát Marosvásárhelyen, amikor, Kovács András Ferenchez hasonlóan, a Látóhoz került.
– Ha nincs ez a folyóirat, és nincs egy Gálfalvi Gyurka (a lap néhai főszerkesztője), ez a város sokkal periférikusabb lenne. 1989 a lehetetlen létesülése. Ez a Látónál teljesedett ki azzal a demokratikus szellemiséggel, amit Gyurka képviselt, aki képes volt megvédeni minket KAF-fal a harcostársaival szemben. Ő hívta ide Konrád Györgyöt, Csoóri Sándort. Számomra ezt jelenti Marosvásárhely, a rendszerváltás utáni szellemiség kiteljesedését. Itt lehetett álmodozni, a város bekerült a magyar irodalom vérkeringésébe – mondta Láng Zsolt.

Kilenc és fél könyv szülőhelye

Vida Gábort szintén a Látó hozta Vásárhelyre, miután 1994-ben „Gyurka bácsi” megkérdezte tőle, hogy jön-e szerkesztőnek.
– Megérkeztem egy hajnalban nagy hátizsákkal, és megpróbáltam felkeresni az itteni egyetemi ismerősöket – idézte fel Vida találkozását a várossal, ahol mindenkiről csak azt hallotta, hogy nyaral vagy külföldre költözött. Már azt fontolgatta, hogy a szerkesztőség előtt fog sátorozni, amikor mégis került egy távolabbi rokon, aki szállást adott neki – mesélte.
– Amikor nem kirándultam, akkor írtam vagy olvastam. Kilenc vagy kilenc és fél könyvemet itt írtam meg – foglalta össze a későbbi éveket, majd levonta a végső következtetést: – Ez egy lakható város.

A Cementlapok embere

Miért nem ment el? – kérdezte a marosvásárhelyi születésű Káli Istvántól a beszélgetés moderátora.
– Lehet, hogy gyávaságból – válaszolta az író. – Öt és fél évet voltam távol, öt évet egyetemen Temesváron és hat hónapot sorkatonai szolgálatban ugyanott. Nekem ez a város a világ közepe, végig úgy éreztem, hogy nem tudnék máshol élni.
Káli István egy román szerzőtárshoz hasonlóan a Cementlapok emberének tartja magát.
Nyarak, baráti kapcsolatok, a múlt megannyi pillanatképe fűzi ahhoz a helyhez, ott hegedült Hodos Laci, aki kiváló költő volt, ott mesélt Szabó Vili bácsi az afrikai csókákról, ott itatta Valton Jenő, a Muskátli vendéglő bárzongoristája a két korcs kutyáját – illesztette egymáshoz az emlékeket az író, majd egykori magyartanárnőjét, a diákjait versenyekre küldő Kálmán Viktóriát említette, akinek azóta is a bűvkörében él. A villanásnyi időutazásból nem maradt ki az első cigaretta színhelyéül szolgáló Obor-pálya, az ígéretes fiatalembert színészi pályára biztató Kovács Levente és Vári Attila költő alakja sem, aki nélkül Káli István meggyőződése szerint az irodalom közelébe sem került volna. Ahogy Markó Béla és Gálfalvi György nélkül sem, hiszen ők tudatosították benne azt, hogy mérnöknek és írónak lenni is jó, de a legfontosabb az emberség megőrzése.

Léggömbök nyomában

Demény Péter 42 évi kolozsvári létformát cserélt fel a vásárhelyivel, az est meghívottjai közül ő számít a legújabb itt lakónak.
– Pimasz lennék, ha azt várnám el magamtól, hogy olyan könnyen váltsak. Ahhoz képest könnyen váltottam – jegyezte meg, majd egy régi történetet elevenített fel, amikor makfalvi származású édesapja Vásárhelyre költözött rokonainál járva léggömböket vettek az öccsével, és miután a lufikat elengedték, hazafele tartva, a kombinátnál újra látni vélték azokat az égen.
– Van egy élet, amelyik itt folytatódik, van egy szerelem, amelyről sokat beszéltem és ami idehozott, van egy pálya, ami alakul – összegezte a múltidézés után a jelent Demény Péter, majd Bodor Ádámot idézte: „A magány például a világ közepe”.

„Itt otthon lehet lenni”

A szilágybagosi születésű Szabó Róbert Csaba 2004-ben A Hét című folyóirat, majd 2005-ben a Látó munkatársaként jött Marosvásárhelyre, de már a kilencvenes években, tizenévesként, az országos irodalmi kreativitásversenyek résztvevőjeként megismerte és megszerette ezt a helyet. A tehetségverseny döntője Szovátán volt, a gyülekező azonban Vásárhelyen, így a diákoknak alkalmuk volt belakni a várost.
A későbbi író akkor még nem gondolta, hogy egyszer majd itt lesz az élettere. A két lapnál töltött idő más-más élményeket, tapasztalatokat hozott, a Látónál például a Gálfalvi György szervezte pezsgő irodalmi élet jelentett sokat a számára.
– Itt otthon lehet lenni – vonta le a következtetést Szabó Róbert Csaba, akinek minden könyve Vásárhelyen íródott. Amikor pedig végigmegy a főtéren, rengeteg ismerős köszön rá.

Zárt vár vagy nyitott ablak?

A továbbiakban Mészáros Sándor Látó-emlékeikről, a lapnak az életükben betöltött jelentőségéről kérdezte vendégeit.

Markó Béla, az Igaz Szóból született folyóirat névadója a megújulás igényét emelte ki, amit a rendszerváltás után indított lap nevével is érzékeltetni szándékozott. Kovács András Ferenc a Látó-rendezvények, pl. az Irodalmi Színpad és a nívódíjátadók írókat ide vonzó fórum jellegéről szólt.
Markó felvetésével – miszerint Marosvásárhely Kolozsvár után második centrumnak számító, identitását védő, a kívülről érkezőt nehezen befogadó város – érdekes fordulatot vett a beszélgetés. Káli István egy másféle Vásárhelyről beszélt, amelyben a 70-es évekbeli téglagyári munkások egy részének is járt az Utunk – ahol egyébként az első írása is megjelent –, és amelynek irodalmi élete őt, a város szülöttjét sem fogadta be egyből. Demény Péter Vásárhely multikulturalitását ecsetelte, és ennek kapcsán a megannyi intézmény és kulturális kezdeményezés mellett arra is felhívta a figyelmet, hogy itt a román taxis is választékosan beszél magyarul.
Az eszmecsere másik, előbbihez kötődő kérdése a vásárhelyiségnek az írói pályán előnyként vagy hátrányként való megélését firtatta. Ezen a téren megoszlottak a vélemények, abban azonban mindenki egyetértett, hogy a Magyarországon is elismert Látó megannyi ablakot nyitott a világra az elmúlt időben. Az együttlét zárókérdése – Tud-e a fiatal nemzedékből olvasót nevelni a város? – idő hiányában megválaszolatlan maradt, így gondolatébresztőként vihette haza a pandémia miatt eléggé kisszámú publikum.

Forrás: Népújság, 2021. november 1.5