Mint bíbelődő töprengésből az emléket,
az idő időtlen göncéből kibontalak.

Téged látlak,
és látlak-e még a gondolat máglyáin égni,

újra és újra fellobogni
ott, hol a fájdalomnak színe és illata van?

A szerelem felkorbácsolt hullámai
húscafatokat vetnek a béna partra,
felette a vihar villámai ágaskodnak,
forradalmak füstölgő lángoszlopa csap a magasba,
a sebzett égből kínzó fény csorog,
a sós habokba a látomás lávája sisteregve fut.
A bor, a bor, az az áldott bor,
termékeny dombok vérvörös imája,
márványfehér mellükön az akarat csillanó aranya,
csókjaid heve, tüze, szilaja,
sikolya.

Árva vagy,
árva,
mint a most született remény.

Hányszor, mondd, hányszor rajzol fehér bikát
a szürke táj fölé a hangulat,
s hányszor üli meg ünnepek ünnepét
a vastag éjsötét?
Játszani?
Játszani szabad,
csitítsd, ha tudod, a felindult hadakat!
Maradt még hely, hová árva fejed lehajtsd.

Ki hiszi, nemhiába jajgat,
nemhiába kiált,
nemhiába zúg,
elringatja őt a bánat,
elringatja őt az út.

Felkacag a szél,
messziről jött álmokat tolat.

Reményt koldulni minek?
A koldusok vánkosán is a semmi szíve pihen.
Boszorkák táncát, árnyait tükrözi a liget,
de bárhova nézel,
mindenütt a valóság bizonytalansága vár:

héjamadár,
héjamadár!

Hortobágy földjén hangosan fütyül a nyár,
nagykabátban ül egy gyerek, aki voltál,
te,
üvöltő harangok felajzott szerelmese,
a szellem áldott janicsárja,
könnyek rajongója,
árván maradt Zarathusztra,
hiába vontad ki a világot a világból,
hiába játszottál a monte carlói ruletten,
csak a disznófejű nagyúr nézett rád nevetve,
így lett a szerelemből is, mint a szerencséből,
elbocsátó, szép üzenet.

Méhe a végtelennek előtted kitárult,
melletted társad, a fehér magány vonaglott.
Virágmintás jeleket rajzolt homlokodra a mindenség,
mondta, ő a barátod,
mégis kifecsegett,
elárult.
Te a szíved vitted neki, hogy feláldozd.

Fürödtél fűben, fürödtél csókban,
fürdesz ebben a rettenetes nagy elmúlásban.
Senki sem keres, senki sem kiált utánad
Zilahon, egykori iskoládban.
Magyar gyerek kacagása
többé nem visszhangzik az udvaron.
Mi lett, mondd, mi lett a Hadak Útján
a vörös jelekből?

Ma darabokban az ország,
melynek a proletár fiú versét írtad,
forognak apáink,
forognak sírjukban.
De te aludj, mi majd letérdelünk előtted.
Legyen álmod könnyű,
áldott legyen csillag-sorsú versed!

Forrás: Irodalmi Jelen