Mindig kacagóra vettem, valahányszor nagyanyám buzgón bizonygatta, hogy ördögök igenis léteznek, és elsuvasztják a holmijainkat. Vagy akadályt gördítenek az utadba. Minden baleset az ördögöktől való. Egyikőjük eléd rak egy poharat, a másik teletölti. A harmadik megragadja a gigádat, és már gurgulázol is mohón.
Egyszer, kétszer, és még és még, míg már nem leszel magadnál –, elindulsz botladozva, és kitöröd a nyakadat. Vagy a pallóról belepottyansz a patakba.
Az ördög vezényel utadba egy TIR kocsit, amely sávját elhagyva szekeret előz, beléd csapódik, és porrá zúz. Még veszélyesebbek azok az ördögök, akik elrejtik a dolgokat, ezek miatt nem halsz meg rögtön, hogy slussz, pássz, megszabadulhass, hanem a pokol kínjaiban vergődsz; minden gonoszság tőlük ered.
Ez itt például tiszta, természetbarát pokol, kénkövetlen, szuroktalan, minden efféle nélküli.
Kora reggel óta, hét óra húsz perctől keresem a kocsikulcsot.
Minden zsebem kiforgattam, minden ruhát megrázogattam, azokat is, amelyek évek óta nem voltak rajtam. A vőlegényi öltönyömet is. Amelyet az esküvő után pár nappal hoztam haza a tisztítóból, de többé nem jött rám. Az ördög össezsugorította, és kuncogva nézte, amint magamra rángatva a két szárát, azok két szólamra repedeznek. Vetette szét a röhej, amikor fölcibáltam a zakót, és úgy néztem ki, mint egy idióta: ujjai a könyökömig ha értek, vállban pattanásig feszített.
Ötszás eurós kosztüm, rendelésre készült, portugál szövetből.
Térdre ereszkedve, tenyérrel tapogatva kutattam át az egész lakást, centiről centire. A fürdőszobát, a konyhát, az előszobát, a két lakószobát, az erkélyt. Mindent. Kétszer is, mint katonakoromban, amikor egy “fruntás” őrvezető parancsára gyufaszállal kellett megmérnem a hálóterem szélét és hosszát. Valahányszor eltörött a gyufám, új szállal kellett elölről kezdenem, hogy azonos legyen a mérce.
Talán a tömbház előtt ejtettem ki a kulcsot, és fölkapta valaki. De emlékszem, hogy tegnap, a lépcsőn fölfelé megtapogattam a zsebemben. Tehát megvolt.
Vagy az ördög babrálja a memóriámat? Lehetséges. Éveken át éreztem a kocsikulcsot a zsebemben, talán ez lehetett a tegnap is.
Vagyis ha nincs a lakásban, a ház előtt hagytam el, vagy
a lépcsőkön. Kerestem, és, és. Nem volt ott.
Mit tegyek? Megbolonduljak, vagy hasadjon meg a szívem. Az ördög épp erre vár. Hisz azért dugdossa, hogy belehaljak. Előbb azonban kéjjel megkínoz.
Jaj, dehogy, a kulcs megvolt, amikor beértem a lakásba. Biztos, hogy megvolt. Hol lehet? A fürdőköpenyben sincs, ott is kerestem. A mosógépben is, a szennyeskosárban szintén.
Mindenütt, abszolút mindenütt.
Mosolygok. A tükörbe nézek, és vigyorgok. Sakkozik velem az ördög.
Lépett, most én következem; az idő telik, a vér az agyamba tolul, nyomja trikóm alól a pumpa. Kidagadtak halántékomon és homlokomon az erek. Meghalok, kész; de az ördög emeli a licitet: lehet ebből egy csinos agyvérzés, megüthet a guta, szebbik felem béna, egyik kezem merev, a szám elgörbülve, lábam a föld felett himbálózik.
Vagy hogy egyetlen fix pontra szögezem a szemem. Aztán az ördög időnként ide meg oda tologaja a célt. Uram, segíts!
Segíts, ahogy mindig is megsegítettél. Szabadíts meg, uram, Te magad add ide a kulcsot. Keresd, és add vissza nekem. Öt órát késtem a munkából, szabadnapot kell kérnem. Ha még elérem…Bocsáss meg, és segíts ki a bajból.
Tégy egy csodát! Más kulcsom nincsen. Ez volt a tartalék. A rezerva. A másik belepottyant a Vidraru vízgyűjtő tavába. Emlékszel? Az ingem mellzsebében volt, megfeledkeztem róla, kihajoltam, hogy lássam a repedéseket a gáton, és hupp, kihullott. Az egyik ördög kíváncsivá tett, a másik réseket rajzolt a betonra, s a testvére elkezdte mutogatni.
Apjuk, az öregördög pedig rányomott a korlátra. És a kulcs fejest a víz poklába!…
Alig mozdult ki a zsebemből, a szívem máris ugrott utána, hogy elkapja. Éreztem, amint egész egyszerűen kifolyik a mellemből, és csak Te segítettél elkapni bal ujjaim hegyével, s visszapakolni a helyére. Különben odalesz az ördögi csel folytán, és a pokol tornácán köt ki.
Megláttam akkor őket: fekete madarak, Prométheusz szobrának villámain ücsörögtek odafenn. Hármójuk felém fordulva, egyik meg háttal ült. Bizonyos, hogy ha jobban figyelek, hát észreveszem kocsim kulcsát a csőrében.
Na de most?
Most nem lehet másutt, csakis a házban. Itt, valahol. Segíts, Istenem, hogy rátaláljak, kérve kérlek!
Én könyörgök! Kapd el. Kapd el tőlük, és kacagd le őket, amint ők teszik velem, csúfot űzve nyomorúságomból –, hogy kétségemben négykézlábra ereszkedve üvöltök eszelősen, és immár harmadszorra mászok az ágy alá, Uram!…

Fordította: Bölöni Domokos
Forrás: http://www.revistaorizont.ro/arhiva/iunie2021.pdf