Huszadik rész: Peripráva, ahol elképzelhető a kínai fal földből. És ahol a lipovánok cigarettát dobnak a rabok közé.

Megérkeztünk a szelek hazájába. A gát már készen volt, itt szenvedett rengeteg ember, talicskával s káposztalével hegyeket hordtak össze. Azt látni kell, elképzelni kínai falat földből. Nem tör már be a Duna. A hatalmas terület felszabadult, és itt megindul a gazdálkodás.
A másik nagy területen, a Baltaban szintén politikai foglyok voltak, de a könnyebb itéletűek. A világ nem tudja, hogy a nagy itélettel rendelkező rabot nem szabad munkára vinni, mert, ha megszökik, sokkal nagyobb az őr felelőssége.
Ezért csodálkoztunk is, mert mi mind 25, 20 és 15 évre itéltek voltunk. Már ebből is láttuk, hogy a szabadulás szelei megindultak.
Egy bakban laktunk a víz alatt, 300-an voltunk. Fel kellett vinni a csebret. Engem kért meg az őr és egy Scurtu nevűt. Én sem gondoltam, hogy ez lesz a vége, szerencsére én nem beszélgettem vele soha.
Amikor öntöttük bele, meglökte az őrt, aki a nedves fedélzeten megcsúszott, ő pedig beleugrott a vízbe és átúszott Oroszba. Alarma volt adva, mégis a fejét a vizben tartva, átúszott az Oroszba. Később Szamosújváron újból találkoztunk. Mondta, hogy egy gereblyével a hátán sétált, miután civil ruhát szerzett, de hamar elfogták. Visszaadták és izolálták, még verést is evett eleget.
Ebből a vontató hajóból jártunk munkára. Soha nem gondoltam, hogy ennyit számolnak minket. Bent este-reggel megszámoltak, de itt állandóan. 100 méter hosszú istállókat építettünk.
Amint ástuk az alapot, állandóan csak fehér békateknyő-maradék jött fel. Akármilyen mélyre mentünk, mindenütt csak a Duna hordaléka volt. Közben kapálni is vittek, de soha nem hittem, hogy ekkora a felelőssége a munkának. Az egyik rendőr elől állott és mutatta a levelezőlapot, hogy ha kiérünk hamar, csomagot kapunk, a másik hátul a ceruzával jegyezte azt, aki burjánt hagy el. Este a lapáttal kapott a hátára a kapuban. A szabad ember fel se fogja, mit jelent, amikor szabadon dolgozik, senki nem ellenőrzi.
Peripravát látni kell, még mindig tervemben van megnézni.
Nem messze van az erdő, de nagy területen. Horgas csőrű sasok röpködnek. A fák nem nőnek olyan magasra, de mind meghajolva déli irányban a sok széltől. Homok és homok mindenfelé, ha a szél fúj, tele a szemed. Itt ott kis lipován házak, halászatból éltek, most sokan a börtön szolgálatában vannak, de legtöbben most is halászattal foglalkoznak. Életemben csak itt láttam, hogy az állatok szabadon jártak télen is. A szél ellen valami módon védekeztek. Nyári időben elmennek az emberek feleségestől dolgozni. Őket hívják árkolni, gátat építeni. Úgy is hívják őket, hogy a vakondokok . Egy alacsony lipován asszony az ásóval a kezében ásni kezd és egy óra alatt eltűnik a föld színéről. Nem is látszik, hogy gyorsan dolgoznának, olyan szaporája van a földmunkájuknak, mint egy kis exkavátornak.
Néhány nap mulva kijöttünk a bakból és a barakkokban helyeztek el. Hosszú barakkok, három nagy teremmel, egy teremben még 150 ember is volt. A legionárok rendeztek mindent. Mint régi rabok nagyon bele voltak jőve a börtönrendezésbe. Ők voltak a szakácsok, orvosok, raktárosok és minden. Már az első vasárnap kivittek az istállóhoz, ahol egy nagy rakás trágya volt, ezt kellett széthordani talicskával. Egy kis rozzant istálló volt és egy rossz lovat vezettek arrafelé. Kettő vezette, egy fogta a farkát. Nagy erővel húzta vissza. Kérésemre, hogy miért húzza a farkát, a régi rabok elárulták, hogy a kis istálló a vágóhíd, és nem tud bemenni saját erejéből, csak így egyensúlyoz. Ennek a húsából lesz az ebéd.
Amúgy nem volt rossz a lóhús, de azt nem gondoltam, hogy ennyire rossz állatot levágnak. Fasirtnak türhető volt. Általában mindenki elfogyasztotta, csak Mezei páter nem, semmiféle húst nem fogyasztott. Sokszor vittem haza a mezőről a hátamon. A lakosok nagyon jók voltak, ezt abból tudtuk, hogy néha cigarettát dobtak a rabok közé. Ez olyan cselekmény volt, hogy a bedobót is lefoghatták volna.

(Folytatjuk)