Emil Brumaru emlékére

Fura volt ott látnom egyedül az asztalnál az Allegria szálló elegáns teraszán, mialatt mi, hét-nyolcan írók és kritikusok a kávénkat szürcsölve dumálunk a másik asztalnál, amely meglehetősen távol áll az övétől.
Gondterheltnek látszott, ki tudja, miért, aztán arra gondoltam, hogy a Nagydíj jelöltjeként óvakodik a zsűritagokkal együtt ülni. Mint az esemény szervezője, fölálltam a vacsorázóknak fenntartott asztaltól, és társául szegődve sétáltam oda, kíváncsi voltam ugyanis, hogy miként lett vidéki orvosból poéta. Nos, pár szokványos kérdést követően, hogyan utazott, elégedett-e a szállásával, merészebb lettem, végtére is én intéztem a jelölését, gondoskodtam utazásáról, és kényelmes szobát is szereztem neki. Néhány tiszteletkört követően valóban rákérdeztem: miként vált falusi dokiból költővé. Fáradtnak tűnt, valami erősen foglalkoztatta, kerülte a tekintetemet.
– Hogyan lettem költő? Nem vagyok egészen bizonyos benne, a lényeg, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy verseket írok, és azokat aztán elküldtem különböző folyóiratoknak, amelyek egyikét-másikát közölték is. Magamat mégsem tartottam költőnek, bár a kritika figyelme rám irányult, és el is kezdtek különböző új-modern irányzatokhoz csapni, amelyekről nekem fogalmam sem volt. Persze azonnal támadtak derekas rágalmazóim, és az egyik irodalmi lap kimondta a kellemetlen ítéletet: pszichopata poéta.
– Ej, a korszak rosszindulata.
– Nem tudom, ezekre nem reagáltam, mindenesetre az aljas minősítés miatt számos lap már nem közölte verseimet, kivéve néhány merészebb kiadványt.
Ránéztem ismét; kerülve a pillantásom, a kávéscsészére meredt, ujjai között forgatta látszólag szórakozottan.
Elgyötörtnek tűnt, gondolatai máshol járhattak, bizonyára arra az időre révedt, amikor a lapok óvakodtak költeményei közlésétől. Ilyen bizonytalan helyzetben a jól ismert biztos megoldáshoz folyamodtam.
– Javasolom, igyunk valami erőset – mondtam. Az ital talán kizökkenti boldogtalanságából.
– Jaj, nem, nem! Isten őrizz’, nem szeretnék ismét a diliházba jutni. Tudom ám, milyen ott…
Egyszerre kíváncsivá tett a válasz, meghittebb módon próbáltam közeledni.
– Nyilván orvosként mondod mindezt…
– Nem, uram, ez a valóság. Évekkel ezelőtt beutaltak a bolondok házába. Ha jólesik, csak igya meg az erőset, amiről beszélt. Állom a cechet.
– Na nem, hiszen ön a mi vendégünk, én pedig a házigazdája volnék. Akkor talán egy pohár sima vizet…
– Egy pohár vizet, valóban megszomjaztam.
Felcsigázta a kíváncsiságomat, elkezdtem tanulmányozni az arcát és a viselkedését, aggódással töltött el nyugtalansága, amit főleg tekintetének ideges vibrálása jelzett.
– Nagy az esélye a Díjra, biztattam, hiszen valószínűleg a bizonytalanság miatt izgul, mivel hét író szerepelt a jelöltlistán.
– Hagyja, tudom én, mi van ezekkel a díjakkal. Mindenik, de abszolút mindegyik jó előre le van vajazva.
– Biztosíthatom, ezúttal nincs így, mondtam.
– Jó volna, ha igaza lenne, de nem nagyon hiszem.
A közös asztal víg társasága már a sokadik konyaknál tartott, nem valószínű, hogy rövidesen szobáikba vonulnak, szükségét éreztem a társaságában maradni, főleg az érdekelt: hogyan és miért került a diliházba…
Sejtettem, az eset mély nyomot hagyott benne, súlyos traumát hordoz, amely akár testi fájdalommal is járhat.
– Na, és hogy jutottál oda?
– Hogy kerültem a diliházba? Honnan tudnám, miként kerültem oda. Tény, hogy egyszerre csak azt észleltem: bolondok között vagyok. Előbb azt hittem, csak képzelődöm, ez valami irrealitás, ami velem történik, rémálom. Reméltem: tán arra riadok, ébredés ez, elmúlt a bódult állapot, az egy nappal korábban átmulatott éjszaka hatalmas részegsége.
– És nem az volt?
– Szó se róla, szó se róla! Csakhamar rádöbbentem, hogy semmi képzelődés, a rideg valóságot tapasztalom.
– Miből jött rá?
– Hát, miből is. Egyetemista koromban a lélektan professzorunk látogatóba vitte csoportunkat az elmeosztályra. Nos, amint beértünk az első kórterembe, erős húgyszag csípte az orrunkat, a szánkban pedig olyan penész-íz terjedt el, amilyent most is éppen érzek.
A következő döbbenet akkor ért, amikor kinéztem az ablakon, és mindeniken vasrács volt, odakint pedig erős vihar tombolt: dörgött és villámlott.
Nemsokára már semmit sem éreztem, nem láttam, sem hallottam, valószínűleg nyugtatókkal injekcióztak be, és erős altatókat is kaptam. A valósággal minden kapcsolatom megszűnt, ki tudná, mennyi időre.
– És mégis, nem jöttél rá, miért is kerülhettél éppen oda?
– Hát nem, és nem is akartam megtudni, mivel az okok talán egészen mások voltak, mint amiket az ottani pszichiáterek állítottak. Azután meg, az első napokban-hetekben, vagy hónapokon át, míg kábult állapotban voltam, nem jöhetett számításba semmi. Teljes eszméletlenségben vegetáltam, fogalmam sem volt, hogy élek.
– Roppant különös!…
– Amire még emlékszem: hogy egyik napon az ágyamnál áll egy ápolónő és egy fehér köpenyes bihalbocs alak, a nő közli, hogy elkezdi a kezelésemet. Próbáltam felülni, nem sikerült.
Később felrémlett, hogy ez sokkalta később történt, mint hogy oda elvittek. Ni csak, ez is eszembe jut most.
– Ne mondd, hogy miután letisztult a gondolkodásod, rájöttél: agymosási kísérlet alanya voltál; hiszen az irodalmi kritika egyik tábora olyan nihilista új-modern irányzathoz sorolt, amelyet az uralkodó kommunista ideológia maradinak, retrográdnak és aljasnak bélyegezett, és csípőből tüzelt az ilyen írókra.
– Nem, nem erre gondoltam, pedig az alkotásaim méltánylása semmi jót nem sejtetett, nem ígért, sőt inkább vádakat gerjesztett, a rágalmazók alá adott lovat, akik maradinak és embertelennek kiáltottak ki.
– Ha nincs ellenedre, kérlek, mesélj, mi történt a továbbiakban?
– Az igazat megvallv,a már nem tudom bizonyosan, mi is történt velem, mialatt az úgynevezett pszichikai rehabilitációa program elszenvedője voltam. Olyan volt a kezelés, amelyhez nem kérték, és nem adtam a beleegyezésemet.
Azt sem fogtam fel, vajon nem kísérleti egérként használnak-e, az viszont bizonyos, hogy nemsokára tudatosodott bennem: a mentális betegek osztályán vagyok, előrehaladott fokú fogyatékossággal kezeltek között, az eszelősek közül némelyek különösen erőszakosak, egymás életét folyamatosan veszélyeztetve civakodnak, zavarognak, veszekednek, verekednek, ölik is egymást.
Ekkor fedeztem fel újra az ablakok börtönrácsait, és ettől bepánikoltam, hiszen életem végéig itt rostokolhatok, a bolondok, a balvégzet verte szerencsétlenek, a dührohamaikban kényszerzubbonyba zárt sorsüldözöttek, a düh és kilátástalanság élőhalottjai között…
Beismerem, rettegtem az életemért.
Néha óriásinak tűnt a kórterem, szörnyű volt a bolondvásári zaj. Bolondja válogatja, egyesek csendesek, de legtöbbje iszonyatosan üvöltözött, valami borzalmasan gonosz, lebírhatatlan erőtől korbácsolva. Harsogásuk, kétségbeesett vagy diadalmas üvöltéseik, jajgatásuk és szánalomra méltó nyögéseik hallatán az élet lázadóinak tűntek, akiknek nem sikerült lerázni bilincseiket, a hangzavar pedig iszonyodással, szorongással, halálfélelemmel töltött el.
– Nos, ha rájöttél, hogy félsz, azt jelzi: észszerű volt, vagyis…
– Hát mondtam én valaha, hogy beszélgetésünk nem volna észszerű?
– Nem, de azt igen, hogy nem emlékszel, hogyan kerültél oda, hogy annyira elkábítottak, hogy semmire sem emlékszel, és jó ideig nem is a valóságban éltél..
– Valóban, így van. Beinjekciózáskor képtelenné váltam a gondolkodásra, minden visszajelzés elmaradt. Teljesen megnémultam, s mikor megjelentek a tisztulás első jelei, nem maradt erőm a lázadásra, sem kérdőre vonni bárkit is: mit keresek ott, hogyan vittek oda, és mit tesznek velem, s főleg: mi célból.
Gondolkodásom megvolt, de beszélni nem tudtam; mintha minden szót kitöröltek volna az emlékezetemből, mintha kilopták volna a szókincset az agyamból..
– Nem feltételezted, hogy agymosási terápia áldozata vagy? Mindent törölnek: szót, fogalmat, eszmét, érzéseket?…
– Bizonyos mértékben kiölték a szavaimat és az érzéseimet, hiszen a szedálás, az altatás minden időmet lefoglalta, csak egész ritkán rémlett, hogy a lét gyönge kis energiái még ott mocorognak bennem.
– Tehát a kórházból csak a tudatalattid morzsái jönnek elő.
– Igazad lehet, a valóság vékony rétegei tűnhettek mégis elő, amelyek meglapultak a tudatalattimban.
– Ezek néha-néha fájdalmasan bukkannak elő…
– Előbukkannak vagy nem, máig sem tudom, miként találtam odabent magam. Ez a kérdés az, amely tízszer is felhorgad naponta.
– Végül miként szabadultál a pokolból?
– Kérlek, a szabadulásig sok minden történt. Egy idő után a felügyelők rövid sétákat engedélyeztek a teremben, így néha akaratomon kívül találtam szembe magamat a betegekkel.
– A bolondokkal.
– Persze, a bolondokkal..
– A bolondokkal, akikkel kényszerűségből nem orvosként, hanem… páciensként…
– Nem helyes azt mondanod, hogy együt téltem az ottani elmebetegekkel. Megfigyelőjükké váltam; ki-ki a bolondériájával, aminthogy magam is idiótaként voltam elkönyvelve, és akként kezelve.
– Na, ezt azért mégsem!…
– Hadd mondjam el, miként győződtem meg róla. Valamilkor, nem tudom, mikor, bizonyára a kezelés szünetében, először futott ki szó a számon. Gondold meg, beszéltem. Azt mondtam az őrnek, beszélni szeretnék a klinika igazgatójával.
– Döbbenet, ezt mondani, hogy az őrödnek, hiszen nem börtönben voltál, hanem beteggondozóban.
– Hát, az a „Gondozó” maga is egyfajta börtön, csak éppen orvosokkal, ápolónőkkel, az egyedüliekkel, akik beszélhettek az ápoltakkal, na és az ápolókkal, vagyis az „őrökkel”…
– Bizonyos vagy ebben, hogy benneteket, bolondokat, fegyőrök őriztek?
– Ha figyelsz, megérted. No hát, elsőre nem azt mondtam a fegyőrnek, hogy a direktorral akarok beszélni, hanem hogy ki kell mennem a vécére. Aztán, mintha csoda volna, eszembe jutott, ki vagyok, és mi a nevem.
Haralambie Tomescu orvos vagyok, mondtam az őrnek. Ő pedig, felvidámodva: Nem vagy véletlenül Napoleón vagy Makedón Sándor? Hiszen ti itt mind híres neveket vettetek fel, hogy meghódítsátok a világot.. És akkor én: Valóban orvos vagyok… Mire ő: Aranyom, nem vagy te mégis valamiféle hadvezér?!
– Aztán mi lett?
– Beszélgetésünk után az őrrel, felrémlett: vajon nem vesztettem el valóban az eszemet? Borzasztó, de lehet egyéb is: azért tartanak itt, hogy lássam a benne tomboló tragikus színielőadást…Vagy ki tudja, mit tennének még velem, s főleg: miért?…
– Miért beszélsz tragikus előadásról?
– Kérlek, elmagyarázom. A bivalbocs-szerű teremfelügyelőnek a maga módján igaza lehet: mindenik őrült a maga kitalált valóságában él. Észveszejtő hallani, amit összefüggéstelen hadováikkal kifejeznek. Legtöbbjük frusztrált lélek, elcsúsztak az életben, és most hadvezéri hatalmat, aljas diktátorok uralmát kívánnák, hogy térdre hulljon előttük a világ.
Az egyik ilyen szörnyeteg ezt mondta: „Igaza van Sartre-nak. Kis semmiség meghalnia húszezer embernek a nemes cél érdekében.” És ha a nemes cél nem is nemes, hanem mélyen ártalmas, szóltam ellene: mi történik a világgal?
Abban a pillanatban reszketés jött rá, és azt üvöltötte oroszlán módra, hogy íme, itt az egyetemes világfejlődés legaljasabb ellensége. Vagyis én.
– Voltak-e más érdekes bolondok is ott?
– Nem kevesen. Sajnálatra méltók, a sors számkivetettjei, némelyek mindenüket elvesztették, másokat a szerelmük hagyott el, aztán a szerencsejátékok kárvallottjai, egy másik pedig a barátját gyilkolta meg. És olyan is volt, aki folyton megszaggatta ruháit a világ bűnei miatt, és a keresztre kívánkozott, mint Jézus Krisztus.
– Immár felfogtad, olyan drámai valóságban vagy, amelyet szemlélsz, tanulmányozol, és elemzel is. Hogyan tovább?
– Továbbra is megfigyelés alatt voltam, a nővér vigyázta minden lélegzétvételemet, hogy rendszeresen szedem e pl. a pasztillákat. Egyik napon majd leesett az állam: mosolyogva mondja: „Örülök, hogy mostanában jobban érzi magát. Jövő héttől leköltöztetjük a földszintre. Ott valamivel csendesebb emberek laknak.”
Mégis csak hülyék, mondom.
Bolondok, persze, de nem a kötöznivalók közül.
Mire én:
– Értem. A csendes bolondok közé kerülök, akik sosem gyógyulnak már meg.
– Persze-persze, mondja. Igaza van, az elmebetegség olyan kór, amely sosem gyógyul meg.
– És alászálltál a földszintre, a csendesek közé, akik mégis örök bolondok maradnak.
– Igen, legtöbbje a szabad életéből való történetet elevenített fel, valamelyik közel lévő személyhez beszélve, vagy ha ilyen sem volt, valaki távoli képéhez intézték boldog memoárjaikat… Nem ritkán önnön magukkal osztották meg a csodálatos múlt eseményeit…
– Érdekes. Szabad életükről meséltek? Dehát a kommunizmusban nem is lehetett szó szabd életről?
– Attól függ, miféle szabadságot szeretnél.
– Én például a köztéren kiáltanám az Alleluját, vagy azt, hogy Román seregek, keljetek át a Kárpátokon.
– Ja, akkor bűnnek számított ezt vagy azt mondani… Na, mit mondhatnék még…
– Beszélj a szabadságról, amelyre vágytál.
– No, miféle szabadságról?
– Például hogy hangosan szavald verseidet ugyanazokon a köztereken.
– Túlzol. Hogy gondolhattam volna akkor a szabadságra?
– Mióta itt ülünk, folyamatosan a diliházi dolgokról beszélsz, de semmit a bolondokháza előtti időről. Hiszen voltaképpen letartóztattak és fogva tartottak.
– Nem emlékszem, hogy letartóztatás lett volna, csak az előző esti nagy ivászatra,
és hogy utána a sárga házban találom magam. Valóságmorzsák az érzelmi mezőről, felélesztve az időben.
– Nem értem, mit mondasz.
– Ha meg akarnád érteni, keress egy pszichiátert. Kérlek, rendelj egy kávét.
Lassan dobolni kezdte ujjaival az asztal lapját. Csontvázkezein kékes zúzódások barázdáit látom.
– Szép itt nálatok. Köszönöm, hogy kocsit küldtél értem. Elhozott a világ másik végéről ide.
– Abszolúte szükséges volt. Hiszen a Nagydíj jelöltje vagy.
– Istenem, csak nem épp nekem adják.
– Mért ne, hiszen évek óta rendes jelöltje vagy.
– Efféle meséket hallottam ám máskor is.
– Azért még mondd el, mennyi időre szabadulhattál a sárgából.
– Minő kérdés!? Honnan tudnám, mikor jöttem ki onnan.
– Mégis jobb volna egy pohár erőset…
Megbocsátólag mosolyog.
– Hej, hej, volt egyszer… Egyszer… Uram, mekkorákat lumpoltunk egykor a haverokkal!
– A sztorid mintha a képzeletből volna kiszakítva.
– Ördögöt képzelet. Valóban, kételkedsz a szavaimban?
– Nem kétlem, de irreális, hogy épeszű embert hipp-hopp, a járdáról fölkapnak, bolondházba internálnak, minden magyarázat nélkül.
– Uraságod logikája kacagságosan nevetséges. Hát miképp magyarázhatná meg egy bolond, hogy ő kicsoda, és miért kapják be az utcáról a dilibe?
– Kérlek, áruld el, hogy azon az estén, amikor a haverokkal az Odeonban mulattatok, elszavaltad-e A vak gólya című költeményedet?
– Ej, hát, a francba, tudd meg, hogy bizony elszavaltam!…

Forrás: România literară nr. 24/2021
Cornel Nistea (1939. augusztus 6.), román író
Fordította: Bölöni Domokos