Az idén kettős bravúrral gazdagodott a nagy elődünk, Kőrösi Csoma Sándor személye körül tornyosuló legendárium – kedvenc és hálás témája-alakja ő a huszadik századi magyar irodalomnak, egész kis könyvtárra valót írtak már össze kalandozásairól, munkálkodásáról, különös tekintettel a magyarok őshazájára, amit oly halálmegvető kitartással keresett. Az egyik bravúr a portálunk által is közölt Pengő Zoltán-féle útirajz, amelyben a Nagyváradon élő újságíró gyalogos kóborlásának tapasztalatait  vetette papírra, nagy utazónk nyomait követve.(Gyalogúton Zanglába)

A csíkszeredai Molnár Vilmos rendhagyó legendáriumnak nevezett apokrif szövegek formájában tette le a maga garasát a témában (Kőrösi Csoma Sándor csodálatos cselekedetei. Corvina Kiadó, Budapest, 2021) s 18 hihetetlen/fantasztikus kalandba sűrítette az őshazát már-már rögeszmésen kereső székely-magyar tudós útra kelését, siringőző vándorlását, melynek során nagy hasznát vette székely furfangjának és kitartásának: keleti országokat felkeresve nem mulasztotta el találkozását az Úristennel (elmulasztotta viszont a találkozón szóvá tenni a székelység nagy bánatát), társalgott az Ördöggel is, farkasszemet nézett a Sfinx-szel, egy ízben sikerült meg is kettőződnie, hogy két oldalról, balról és jobbról biztosabban megközelíthesse az őshazát, aztán vándorlás közben a két Csoma Sándor ismét egymásra talált, nem beszélve arról, hogy a túlvilágra kerülve Kőrösi Csoma Sándor megismerkedett és összebarátkozott a magyarok másik nagy Sándorával, Petőfivel, akivel kitűnően megértették egymást.
Molnár Vilmos hőse egyszerre hősies és mulattató, hiteles és fantasztikus figura – ahogy sokasodnak a kalandjai, egyre inkább úgy érzi az olvasó, hogy a szerző jól mulat a bonyolultabbnál bonyolultabb útvesztők kitalálása közben, s bár együtt érez hősével, egyúttal ki is kacagja, magyarán „villára veszi” – tudományosabban: deheroizálja. Demonstrációként a kalandfüzér két korai darabját nyújtjuk át az olvasónak, úgy, ahogy azt az Előretolt helyőrség oldalain a szerző előzetes ígéret gyanánt közzétette.

Molnár Vilmos könyve a Kőrösi Csoma irodalom egyik rendhagyó, rokonszenves és sokatmondó darabja. (Cseke Gábor)

Kőrösi Csoma Sándor és a logikatanár

Kőrösi Csoma Sándorban már gyerekkorában akkora volt a tudásszomj, hogy amikor apja elvitte Nagyenyedre, és először ment be a híres kollégiumba, a lendülettől szinte kijött túlfelől. De aztán megtalálta a helyét, és hosszú éveken át gyűjtötte ott magába mindazt, amit a tudományok adni tudtak.
Az órákon annyira figyelt, hogy az óra második felétől mindig jobban tudta a leckét a tanárnál. A tankönyvek lapjait olyan erősen nézte, hogy nem is kellett olvasson: a mondatok maguktól mentek a fejébe. Elméje úgy vonzotta az idegen nyelvek szavait, mint kóbor kutya bundája a bolhákat.
Testét is szüntelenül edzette a későbbi megpróbáltatásokra. Fülledt nyári éjjeleken vastag csergékbe burkolódzva aludt, fogvacogtató téli éjszakákon takaró nélkül, nyitott ablaknál. Lábizmait saját módszerével erősítette. Ha diót evett, akkor egy kővel a jobb combján törte meg, ha mogyorót, akkor a bal combján. (A mogyoró héja puhább a dióénál, így a bal lába kicsivel gyengébb lett a jobbnál.) Ha elfáradt, abban a minutában gyalogolni kezdett, hozzászoktatva magát, hogy ez a pihenés.
Különleges képességei voltak Kőrösi Csoma Sándornak, de ha diáktársai kérésére néha a magyarok ázsiai őshazájáról mesélt, az volt a legkülönlegesebb. Úgy tudott erről beszélni, mint nagyböjtben egy püspök a lelki üdvösségről. A jelenlevő diákok úgy részegültek meg a szavaitól, hogy közben soha nem tapasztalt tisztánlátás költözött a fejükbe. Hallgatósága elragadtatásba esett, és úgy érezte, hogy egy másik, éteribb világba került. Ilyenkor Kőrösi Csoma Sándor lába alig észrevehetően elvált a földtől, ő pedig pár centiméterrel a talaj szintje fölött lebegett.
Már felsős diákként koptatta a nagy múltú kollégium padjait, mikor a logikatanára, kinek kedvenc szava a semmi volt, behívatta magához. A piperkőc tanár épp a nyakkendőjét kötötte újra a tükör előtt. „Mondja, fiam, miért akarja maga felkutatni a magyarok őshazáját? – kérdezte Kőrösi Csoma Sándortól. – Ha volt is ilyen őshaza, az évszázadok során rég kihaltak onnan a magyarok. Vagy beolvadtak a környező népekbe. Nem maradt belőlük semmi. Erősen fejlett korban élünk, ezernyolcszáztízet írunk, ha élnének valahol az eleink, már kaptunk volna hírt róluk. – A tanár úrnak végre sikerült kielégítően megkötnie a nyakravalóját, kedvtelve szemlélte az eredményt a tükörben. Majd kaján mosollyal folytatta: – Tegyük fel, de csak a feltevés kedvéért, hogy mégis megtalálja őket valahol a világnak egy eldugott zugában. Akkor is mit vár ettől? Mit változtatna bármin is, ha találna pár szerencsétlen ősmagyart? Megmondom, fiam: semmit! Ezt jól vésse az eszébe, fiatalember!”
Az ifjú Kőrösi Csoma Sándor csak állt, és dacosan összeszorított szájjal hallgatott. Keserűen és értetlenül nézte a tükör előtt tollászkodó tanárt. Mi lehet ennek a fejében, hogy ennyire fontos számára valamiből semmit csinálni?
Egyszer aztán látja, hogy a logikatanár alakja kezd elmosódottá válni, ugyanakkor sötétebbé is, mintha lassan átváltozna valami furcsa fekete felhővé. Akkor már a tanár úr is észrevette a tükörben saját rémítő átalakulását, egy rövid sikoly hagyta el a száját. Több sikoly nem volt, mert már tanár sem volt, csak a fekete felhő gomolygott a tükör előtt, s valami fertelmes bűz terjengett a szobában.
Kőrösi Csoma Sándor egy darabig földbe gyökerezett lábbal meredt a jelenségre, de acélos önfegyelemmel hamar túltette magát rajta. Határozott léptekkel odament az ablakhoz, szélesre tárta, a feketeség pedig alaktalanul kigomolygott rajta. Kint a szabadban gyorsan eloszlott a szélben. A bűznek kicsit több idő kellett, de fertályóra múlva annak sem volt nyoma a szobában. Kőrösi Csoma Sándor gondosan becsukta az ablakot, és visszatért a könyveihez. Nem vesztegethette az időt, sokat kellett még tanulnia, hogy elindulhasson a magyar őshaza felkutatására.
Az eltűnt logikatanár esete darabig még foglalkoztatta a kollégium diákjait, tanárait és Nagyenyed lakóit, de aztán elfeledkeztek róla. Más problémák, más újdonságok vonták el a figyelmüket. A logikatanárból nem maradt semmi, még a neve sem.

Kőrösi Csoma Sándor elindul

Mikor Kőrösi Csoma Sándor felszedelőzködött, hogy induljon megkeresni a magyarok őshazáját Ázsiában, a hatóságok nem akarták kiállítani az útlevelét. Akkor sem voltak jófélék a hivatalos szervek. Pedig Kőrösi Csoma Sándor nap mint nap bekopogtatott hozzuk, hogy készen van-e az útlevele, indulhat-e már a nagy útra? De nap mint nap elutasították, hogy nincs még készen, jöjjön holnap.
Addig-addig, hogy egyszer elfogyott Kőrösi Csoma Sándor türelme. Akkor úgy ment be az útleve-es hivatalba, hogy addig onnan ő ki nem jön, amíg kezében nincs az útlevele. De finom ember volt nagyon, nem kezdett ordítozni, szentségelni, hanem szépen kérte, adnák ki neki az úti passzust, mert sok dolga van, másnap reggel indulni szeretne, s még össze kell pakoljon. Az útleveles hivatal főnöke, egy suvickolt hajú ficsúr megkutyálta magát, hogy hát így meg úgy, nem lehet kiadni az útlevelet, mert ez meg az, kéne még egy hátizsáknyi mindenféle igazolvány, hogy kiadhassák, mostanában úgyis túlterhelt a hivatal, jöjjön vissza két hét múlva, de inkább fél év teltével.
Kőrösi Csoma Sándor erre úgy nézett a hivatalfőnökre, hogy az egyből elhallgatott, egészen megmeredt benne a szó, csak két hét múlva nyerte vissza a hangját, s még azután is fél évig dadogott. Kőrösi Csoma Sándor megint csak kérte szépen a hivatalt, adnák ki neki azt az útlevelet, mert másnap reggel indulni szeretne.
Mire egy másik hivatalnok azt hozta fel, hogy csak akkor adhatják ki az útlevelet, ha beszél legalább száz idegen nyelven. Kőrösi Csoma Sándor csak mosolygott, mert akkor már kétszáz idegen nyelven beszélt perfektül, s még vagy százon hablatyolva, de szólni nem szólt semmit, csak könnyedén legyintett a kezével. De ettől olyan szél kerekedett, hogy az útleveles hivatal asztalairól és polcairól az összes iratot kivitte a nyitott ablakon keresztül az udvarra.
Megijedtek ettől a hivatalnokok, mert nekik az iratok a mindenük, nélkülük olyanok, mint a szoptatós anyakoca, ha nem találja a malacait. S így fogcsikorgatva és zsummogva ugyan, de végül kiadták neki az útlevelet.
Kőrösi Csoma Sándor végre elindulhatott a nagy útra. Hogy végül mégsem találta meg a magyarok őshazáját, pedig már erősen közel járt hozzá, annak az időhúzó hivatalnokok az okai. Pontosan annyi idő hiányzott a nagy felfedezéshez, amennyi az úti iratokra várva elfecsérlődött. Ha sikerül korábban elindulnia, egészen biztos, hogy még halála előtt rátalál az őshazára. Akkor minden, de minden másképp alakult volna.

Forrás: Előretolt Helyőrség, 2018. november

1. Skandikamera:
   2021. november 19. 09:09

   Nagyszerű ötlet/nyelvezet!
   :-)