Mellettem váltál le a tévelygésről,
mint pikkelyes, nyári bőr az ernyedt testről,
süllyesztett és emelt a létanyag hulláma,
lettél kedélyek s múló szeszélyek játéka.
Mellettem néztél égbe vesző tengert,
hordtál nehéz bakanccsal kenyeret,
mellettem voltál tanúja szerződésnek
s szememben kimúló győzelmeknek.
Mellőlem keltél fel s gyógyultál ki serdülésből,
izzadt párnád selymén álmok sebeiből,
simítottál ki homlokodból kételyt
s hervatag szándékok ráncából a mételyt.
Mellettem voltál az egyes szám, második személy
s láttad be: magányod örökölt fekély,
sötét percek zugán nevelt féreg,
senkitől sem függő, vérbe kevert méreg.
Mellettem mállasz szét, oldódsz a nappalok
tömény savában s idegen hajlamok
fosztanak ki, lopják gerincedből a velőt,
egyenesre szabott régi szálfa-erőt –
mellettem rügyeztél új szívet,
erekként szétfutó terveket,
s röppentél tikos utakra,
hogy mint rongy, padlót fogj nagynéha.


Évekig vágtad a bozótot előttem,
csak azt nem tudom: megértem?