Huszonharmadik rész, amely újabb zsilavai átszállással Szamosújvárra vezet. Eldöntendő: Rózsa Sándor nyomába vagy az erdélyi Sing-Singbe.

Este több élelmet adtak a mi csoportunknak. Reggel korán kisértek a hajóra. Soha nem tudja a fogoly, hogy hová viszik. Mellettünk az őrök lőtték a világító rakétákat. Csodálkoztunk is, hogyan engednek lábon menni, megszökhettünk volna, de a Baltaban nem volt értelme megszökni, ha az őrök kezéből kiszabadultál is, a határőrség a kutyákkal biztosan elfogott. Egy szép kis hajóban helyeztek el.
Annyi sok év után majdnem szabadon éreztem magam, igaz mellettünk voltak az őrök a géppisztolyokkal. Dubavonatra tettek és ismét Zsilaván kötöttünk ki.
Itt már le voltunk hangolódva, hiszen féltünk ettől, kivégző hely is volt, de az őrök is annyira vadak voltak, mintha nem is emberek lettek volna. Aki románul tud, az tudja mit jelent. “Futus bisericuta matii, anafora matii” stb.. Ezeket még sehol nem hallottuk. Az oltári szentséget szidta. Ha felírnának mindent egy falra, ott Zsilaván, ami ott történt, az emberiség szégyene lenne. Szerencsére nem maradtunk sokáig, dubavonatra tettek és Szamosújváron, Rózsa Sándor börtönében kötöttünk ki.
Nekünk nagyon érdekesnek tűnt a börtön, mert szitadróttal el volt zárva minden szint, hogy az emeletről le ne ugorjanak a rabok. Úgy nézett ki, mint Amerikában a híres Sing-Sing börtön.
Amikor megláttuk, hogy egy 70 centis fallal el van kerítve az illemhely, mindjárt mondtuk, hogy ezt már a nyugati világ építette. Amikor megláttuk, hogy török klozett van, akkor már igazán paradicsomkertben éreztük magunkat.
Fehér háznak is neveztük, mert egy rab kötélen egész nyáron meszelte, valóban fehér is volt. Itt láttam olyan esetet, ami hihetetlennek tűnik. Egyik fogoly nájlonból lencsét készített, és a kis lyukon keresztül a városnak azt a részét közel hozta, és állandóan figyelte. Sajnos, az őr is figyelte őt szép csendesen. Ez a fiú nevet adott az embereknek, és minden este lefekvés előtt beszámolt, hogy mi történt ott lent, a börtön alatt. Találkák voltak, mert ott egy temető is volt, egyszóval tudtuk minden nap a legújabb pletykákat.
Itt láttam azt is, hogy mit tud az ember még ott is csinálni, ahol semmi lehetősége nincs, ahol szerszám sincs, csupán a találékonysága marad meg. A séták alkalmával még szereztek valami drótot és csontot, ami az ételbe került. Olyan csonttűt, olyan sakkfigurákat, olyan gombokat és más díszeket láttam eldugva a raboknál, amelyeket haza akartak vinni, hogy biztosan világversenyt nyernének. Igaz, éveken keresztül csinálták.
Egyenesen a kínai művészettel versenyző dolgokat láttam, és azt gondolom magamban, vajon ezek az emberek, ha szerszám és gép lenne a kezükben, mit tudnának készíteni?
Mindezeket nagyon kellett rejtegetni a szalmazsákban és máshol, ahol lehetett, mert nagyon büntettek.
A nagy lázadás miatt itt nagy volt a szigorúság. Évekig emlegették a rabok a Somlai testvéreket, akik úgy elverték a lázadó foglyokat, hogy alig éltek meg. Ugyanis azok felvonultak a felső emeletre, ott elbarikádozták magukat és leverték a faelzárókat ez ablakokról. Ezek a vas mellé vagy fölé voltak felszerelve , hogy még a levegőt is elzárják.
Ó, emberi jogok, hol vagytok s hol voltatok, hogy ennyire meg tudtátok viselni ezt a rend embert!
Sokat kellett halljuk román társainktól a két Somlai nevét, egyiket én is láttam, ha ütött, akkor nagyot ütött, izmos nagy ember volt, nemzetünk dicséretére. Sajnos !!
Na, de konkoly mindig van a legszebb búza között is. Igy történt meg, hogy mindazokat, akik ebben a lázadásban részt vettek, szétszórták más börtönökbe, miképpen azokat is, akik a felsőbányai szökésben részt vettek. Annyi sok év után itt láttunk mozit. A folyosón padokat helyeztek el, este nagy őrség mellett lementünk oda, és végignéztük a filmeket. Itt kaptunk újságot először, valahogy már a levegőben volt, hogy közeledik a szabadulás ideje.
Az amnesztiát mi sokszor kiszámítottuk, hogy ilyen meg amolyan évforduló, de későbbre vártuk egy pár évvel. Az Isten hamarabb ránk tekintett, mint, ahogy mi gondoltuk, de azért még várjunk.

(Folytatjuk)