Topánfalván személyesen először 1975. június–júliusában jártam. A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem matematika fakultásának első évét fejeztük be, és a dékánátus minket, katonavégzett fiúkat Topánfalvára vitt, egyhónapos praktikára. Tordáról az érdekes kisvasúton közlekedő gőzmozdony vontatta vonattal (mocănița) érkeztünk Topánfalvára. Ennek a gyakorlatnak sok köze a matematikához nem volt, a hegyvidéken lakó móc családokat kellett összeírni, mert a diktátor őket Aranyosgyéres, Torda, de főként Kolozsvár és Nagyvárad városokba akarta telepíteni, az etnikai arányok egyirányú megváltoztatására.
A faipari szakiskola bentlakásában szállásoltak el. A juhászkutyákkal, és egyéb természeti akadályokkal nehezített terepmunka után, mégis sikerült kirándulásokat szerveznünk, és a fontosabb barlangokat is meglátogatni. Topánfalvát, a várost is felfedeztük, és örvendtünk, mert elég sok magyar emberrel találkoztunk, még a római katolikus templomban kétnyelvű misén is voltunk. A gyakorlat harmadik hetén komoly esőzés kezdődött, és néhány nap múlva kiöntött az Aranyos, a hírekben tudtuk meg, hogy Erdély szerte árvizek vannak. Ezzel véget ért a gyakorlatunk, mindenki, ahogy tudott, igyekezett hazajutni. A kisvonat nem működött, az Aranyos síneket, utakat mosott el. Gyalog, fakitermelő traktoron, valahogy eljutottam Aranyosgyéresre, onnan Segesvárra, ahol még tombolt az árvíz. Innen már nem volt rendszeres vonatjárat, egy nap múlva sikerült felkapaszkodnom egy Bukarestbe induló vonatra, ami egészen más irányban közlekedett, nem Brassón keresztül. Másnap Bukarestből indult egy vonat Brassóba, azzal végre hazaértem.
Topánfalva (Câmpeni) a Mócvidék központi települése az Erdélyi Szigethegységben. Magyar nevének előtagja Topán személynév, de a topány szó névcsoport név, kapcsolatos a „mezeiek” megnevezéssel. Először 1565-ben említik az írások, Topanfalvaként. Lakói juhászattal foglalkoztak. A móc szó román nyelven fonószálat, copfot jelent. A férfiak hagyományosan kétfelől copfba kötötték a hajukat. Eredetük még nem tisztázódott, gyakori antropológiai jellegzetességük a szőke haj, és a kék szem, gepida és alán eredetre utal, de zöme juhászkodással került ide a tatárjárás után. 1750-ben 667 háztartást számoltak, 1786-ban pedig 5456 lakossal rendelkezett.
Mária Terézia és II. József idején a mócokat is nyilvántartásba vették, és megadóztatták. Ez alóli felmentésként határőrezred felállítását kérték Bécstől, de a magyar nemesség ezt megvétózta. Hűbéri viszonyok fel nem számolása miatt, gerillaharcokba kezdtek, aminek az itt megtelepedett magyar és német lakosság lett az áldozata. Az egyre elégedetlenebb gyulafehérvári gyülekezők között Horea azt híresztelte, hogy őt a császár jelölte ki a mócok vezetőjévé, és főhadiszállását Topánfalvára tette. Csapatai 1784. november 5-én a királyi jószág-ispán épületeit, levéltárát kifosztották és lerombolták, valamint a Szent Ferenc szerzetesi rend épületét és templomát. A felbőszített több tízezres tömeg fegyvert fogott és a román ortodox egyház támogatásával, rátámadtak a nemességre és a nem ortodox vallású magyar, szász, és román lakosokra. A Horea vezette felkelők szörnyű kegyetlenkedésbe kezdtek, 1784 ősze és 1785 tele között 133 javarészt magyar település és több mint 4000 ember esett áldozatul. Milyen furcsán értékel az utókor, az akkori gyilkos ma nemzeti hős, és szobra van a főtéren. Ez volt a város első nemzetiségi tisztogatása, a magyarság létszámának drasztikus csökkenésével járt.
Római katolikus egyházát 1779-ben badeni és tiroli erdőmunkások számára szervezték. Iskolát a román görögkatolikusokkal közösen tartott fenn, és bár már az 1800-as évektől magyar plébánosok szolgáltak benne, az iskolában a görögkatolikus kántortanító tanított románul. Az 1860-as években már székelyek alkották a többséget a gyülekezetben. A közös római-görögkatolikus iskolát 1884-ben államosították.
A 2. balázsfalvi gyűlés után megindult a román csapatok osztrák felfegyverkezése. Megfélemlítés helyett ezek a csapatok szabályos irtóhadjáratba kezdtek a katonailag védtelen magyar települések ellen. Avram Iancu főhadiszállását Topánfalvára tette, s mint a mócok vezetője, 1849 októberében elkezdte hadjáratait a magyarok ellen. Iancu felkelő társa, Petru Dobra nevéhez köthető a zalatnai mészárlás, ahol csapatai 700 fegyvertelen nemzetőrt, asszonyt, és gyereket, miközben aludtak lemészároltak a preszákai mezőn. Október közepétől november közepéig tucatnyi magyar település lakosságát mészárolták le. 1849. január 8-án Ioan Axente Sever, aki Avram prefektusa volt, bevonult a védtelen Nagyenyedre, és a 8000-9000 főnyi csapata feldúlta a várost, és több mint 900 embert válogatott kegyetlenséggel lemészárolt. Majd a román felkelők Hariban, Nagylakon, Borosbenedeken, és Járán újabb magyarellenes mészárlást végeztek. A forgatókönyv hasonló volt. A felkelők előbb fenyegetésekkel, majd ígéretekkel fegyverletételre bírták a lakosságot, majd legyilkolták őket. A magyarok semmilyen fegyveres erővel nem rendelkeztek, legyilkolásukat nem magyarázták biztonsági szempontok, ezért népirtásról beszélhetünk. Avram Iancut a magyar forradalom leverése után nem vonták felelősségre, sőt nemzeti hős lett, szobra szintén Topánfalva központjában. Ez volt a második nemzetiségi tisztogatás Topánfalván.
1861-ben a topánfalvi járás a románt nyilvánította hivatali nyelvéül. 1862-től gyógyszertára működött. 1894-ben Doina néven népbankot hoztak létre. 1890-ben azotint gyártó robbanószergyára épült, 1910-ben pedig bőrüzeme, egy fogadója, öt vendéglője és négy kávéháza működött. 1904. augusztus 17-én leégett a Csiky testvérek üzlete, és az ezt követő tűzvészben 76 ház, valamint a két román templom is leégett. 1927 óta faipari szakiskola, majd 1961 óta líceum is működik. 1910-ben 2967 lakosból 2692 volt román, 219 magyar és 30 német anyanyelvű, 1982 ortodox, 74 görögkatolikus, 141 római katolikus és 64 református vallású. 2002-ben 5238 lakosa volt, 5031 román, 188 cigány, 5045 ortodox, 67 görögkatolikus, 14 magyar, 15 római katolikus. 1912-ben elkészült Torda-Topánfalva-vasútvonal végállomása, amelyen a közlekedés 1996-ban megszűnt. A trianoni békediktátum is sok magyart távolított el Topánfalváról, megmaradt levéltárában rengeteg magyar nyelvű okirat található.
A szocializmusban Topánfalva gazdasági életében a bútoripar, a mezőgazdaság és a fakitermelés volt a meghatározó. Az Aranyoson felfelé, Mihoeşti-nél található víztároló 1987-ben készült el, részben szabályozza az Aranyos árvíz lehetőségét.
2021. november 14-én sikerült ismét meglátogatnom Topánfalvát. A városon még a szocializmus nyomai a döntőek, a demokrácia csak munkanélküliséget hozott, emiatt is sokan elköltöztek más városba. Az itt maradt magyarság nagy része is más városba települt. Egy néhány monarchiabeli épület is túlélte a szocializmust. A fiatalok külföldön akarnak boldogulni, a városban kevés a vállalkozó. A környező szép hegyi vidék miatt esetleg a turizmus lehet megélhetőségi lehetőség, de ez még várat magára. A városban a következő magyarok élnek: Pálfi Árpád, aki unitárius lelkész Verespatakon, felesége Józan Margit, aki gyógyszerész itt a városban, Gluver Mariska, aki a líceumban tanítónő volt, férje román, Selyem Sándor, aki az Avram Iancu Főgimnázium angol tanára, felesége román. Vasárnap 11 óra előtt már szólnak az ortodox, a görögkatolikus és római katolikus templomok harangjai. Más felekezetű templom nincs a városban. Lungu Gabriela a római katolikus plébánián lakik, ő a mindenes, ő harangoz. A városban még heten római katolikusok, egy néhány moldvai csángó is, aki elrománosodott, de vallási felekezetét nem adta fel. 2-3 ministráns diák is akad, és egy egyetemista angol szakon mesteriző fiú is ministrál. Dr. Lukács Róbert Imre római katolikus lelkész szokott kétnyelvű misét tartani, ő Gyulafehérváron a katolikus teológián a római jogot tanítja. A római katolikus templommal szemben, az utca másik felén a római egyháznak volt egy kastélyszerű épülete, ahol Szemlér Ferenc író is nyaralt.. Abban az időben Turr Erzsébet volt ennek az épületnek a gondnoka. Valamikor, a városban szolgáló papok, itt szoktak találkozni egy közös ebéden. Ezt az épületet eladta a római katolikus egyház az ortodox esperesnek, és évek múlva ő is eladta, ma fogászat működik benne.
Szemlér Ferenc így emlékszik vissza: „Amíg íróasztalomnál ültem Szinaján, Bukarestben, Neptunon, Topánfalván, megint Bukarestben – elfeledkeztem gondjaimról, bajaimról, példátlan szorongásaimról, álmatlanságaimról, félelmeimről, az évek egyre súlyosodó terheiről. Ismét egészségesnek, tettre késznek, boldognak – igen: boldognak éreztem magam. Visszaálmodtam azt a régen elhalt és soha meg nem ismétlődő csodaidőt, amikor azt hittem: én változtatom meg a világot. Enyém a jövő! Vagyis a miénk!”
Sajnos, Topánfalván már nem a miénk a jövő.