Egyik ujjam, Matyi, a hüvelyk,
elment vadászni,
nagy hévvel vágott neki
a hegynek, de a hátizsák,
melyben vékony papírba csomagolt
szív, tüdő, izom, ízület volt a teher,
figyelmeztette,
csak lassan, öregem.

A másik ujjam, a mutató,
meglőtte a vadat
Mi volt a trófea, nyúl vagy vadkan, mit számított?
Lassan húzta meg a ravaszt,
úgy, hogy a fürge áldozat, ha akarna,
elmenekülhessen. De nem!
Mindegyik ujjnak meg van a szerepe.

A harmadik ujj, vagyis a dagadt középső,
hazavitte, fájt, mikor a zsákmányt
megragadta és felemelte …

Eddig jutottam el a versben,
itt megszakadt a kóbor ihlet,
Zolkát sürgősen , mosdóba kellett vinnem,
nem baj, innen majd folytatom, gondoltam,
ne maradjon a vers torzó s foltozatlan,
tehát be kell fejeznem a harmadik ujj történetét,
különben Zolkánál hitelem vesztem.

Amint már mondtam, fájt bogjába roskadtan
a harmadik ujj, amelyre a legnehezebb feladat hárult,
de a többivel összekapaszkodva
végezte kötelességét, úgy, ahogy a nagy Kant tanította:
hazavitte a lőtt vadat.

S folytatnom kellene tovább is, a gyűrűssel,
a negyedikkel, amelyik a vadat megsütötte,
miközben felkerekedett a szél s füstöt fútt keményen,
ó, milyen hamar eljön az esős ősz, az ember
soha nincs eléggé résen,
szegény serény tehát az esőben tüsténkedett,
háta görnyedt, a dereka fájt,
az esőcseppek, mint a köszvény, összegyűltek
a bőrredőkben s patakzott lassan, komótosan a csermely,
végig a szakadt kordbársonyon s a
vadászcsizmán egészen le a földre,
és mikor végre megsült a vadászpecsenye,
nem maradt el az öröm, amiért
az első ujjam, Matyi elindult bizakodva,
hogy lesz az ötödiknek, a kicsi-picinek mit megennie,
amit nem kis erőfeszítéssel láthatóan jól kisütöttem.

2021. augusztus 29.