Ágoston Hugó: Első injekcióim

Óvoda utáni, iskola előtti utolsó vakációmban – erdélyi kisváros, por, szürkeség, de mégis: felfedezni való világ – megharapott egy kutya. Nem emlékszem, hogyan történt, nyoma nem maradt. Arról viszont szó sem lehetett, hogy ne vigyenek orvoshoz vele.

Az orvosra sem emlékszem, azt azonban hamar megtudtam, hogy ha a kutya veszett volt, akkor injekció nélkül meghalok, és ezt a gondolatot már akkor sem szerettem.

Ott helyben be is kaptam egyet, sőt, mintha egyenesen kettőt, bőr alá, a hasamba. Megdagadt a helye, olyan volt, mint a kicsinyeit szoptató otthoni szukánk csöcse, és – erre ma is világosan emlékszem – iszonyúan fájt.

Anyám elmagyarázta, hogy már kaptam oltást kisebb koromban, és vitézül viseltem, nem sírtam, nem kellett lefogni. Úgy gondolom, az a poliomielitisz elleni híres Salk-vakcina lehetett.

Azt hittem, rám szakad az ég, amikor kiderült, hogy ebből a veszettség elleni injekcióból, amitől kutyacsöcseim nőttek, bizonyos időközönként még négyet be kell nekem adni.

Kitörlődött emlékezetemből, mikor magyarázta meg anyám, hogy ezekre az oltásokra egyedül kell elmennem, mert ő szövőnőként nem hiányozhatott a schichtából (műszakból).

Hatéves voltam, és egyedül jelentkeztem megszúratni magam. Már nem tudom, hogy a haláltól való félelemben mentem szomorú belenyugvással az úton, legyőzve iszonyomat, vagy mert anyám megkért. Arra a további négy injekcióra pedig már szinte nem is emlékszem.

Minden jel szerint nem vesztem meg, és azóta sok injekciót, oltást viseltem el sztoikusan. Talán a félelem ellen is kialakult némi védettségem.

De némelyeket ugyanvalóst be kellene oltani ma is veszettség ellen. Arra nemigen számíthatunk, hogy lennének olyan bátrak, mint az a hatéves gyermek, és önként vetnék alá magukat a prevenciónak. Rá kell venni őket – mindnyájunk védettsége érdekében, mielőtt mind megvesznénk.

Forrás: ujhet.com

2021. november 23.

Szóljon hozzá!