Az ifjúságom – ez Rejtő. El is múlt.

Ha hű szeretnék lenni az emlékéhez, a stílusához, a lényéhez, akkor valahogy így kellene kezdenem. De talán még inkább hű vagyok, ha ez egyszer lemondok a poénról, és az igazságot választom. Mert elmúlt ugyan, de nem Rejtővel együtt, hanem annak ellenére, hogy gyakran és szívesen járok vissza hozzá.

Hogy abból a ponyvairodalomból vegyek párhuzamot, amelyhez sokan tartozónak vélik, az Egymás szemében is életem egyik nagy könyve, holott Szilvásit sem helyezném Tolsztoj mellé. Az olvasónak azonban gyakorlatilag mindent szabad, s hát még a gyermeknek! Akkoriban még, hál’ istennek, romlatlanok vagyunk.

Rejtő két csatornán áramlott felém: könyvek és képregények alakjában. Már nem tudom, hogyan került a kezembe A tizennégy karátos autó, de ott volt, és Korcsmáros Pál rajzain éppúgy lehetett nevetni, mint az agyament párbeszédeken.

Aztán egyszer csak Hámori Tibor könyvét is megkaptam, a Piszkos Fred és a többieket, és néhány év múlva igencsak büszke voltam magamra, amikor Gyurkovics Tibor Lyukasóra-feladványát könnyedén megoldottam: Rejtő verse volt, a Különbéke…

A szerző esszéje teljes terjedelmében az alfoldonline.hu hasábjain