Egy farönkön ültek. Nyomta a fa kérge az alfelüket, sebaj, hoznak ülőkét következő alkalommal.
– Eléggé pesszimista voltál az elmúlt időben.
Vadmalac, aki eddig a tájat figyelte, felkapta a bozontos fejét.
– Feszült volt körülötted a légkör.
Vadmalac sejtette, Komája mire gondol, mégis rászólt:
– Na, ki vele!
– Nézd, még ez a hitvány növény is…

Azzal rámutatott az előttük virágzó csalánra. Sőt, mit sem törődve annak a csípéseivel, odanyúlt, és derékban leszakította. Odatartotta az orruk elé, kiderült, illata is van:

– Ez a csalán tavasszal, amikor itt jártunk, ekkoracska volt – s jobb keze ujjával kimérte Vadmalac arcától a körülbelül tíz centit. – És ez itt, a félárnyékban, a szilfa alatt úgy érezte, van annak értelme, hogy nyurgára megnőjön, virágozzék, magot teremjen.
– Vagy úgy…. – szólt Vadmalac. Komájához fordult, és homlokon csókolta.

Forrás: ujnepszabadsag.com