(Idegen tollak igájában?) Visszajárnak némely gondolatok. Olyanok, hogy mi a helyzet, amikor… Szóval, „ha valakire haragszol, akkor úgy képzeld magad elé, mintha koporsóban fekve látnád…S akkor megbocsátasz néki.”

Hát ez nekem sosem sikerült. Amolyan félárvaként azzal sem tudtam azonosulni, aki ilyen szépen írt: „Úgy képzeltem apámat, mint egy pálmafát. Datolya érik lombjai között, árnyéka hűvösséget ad. Olyanformán jó ő, mint a természet, a jósága passzív, magától értetődő, ad gyümölcsöt, ha valaki odamegy hozzá, és leszedi levelei közül. De ő maga nem fog elmozogni helyéről, sem fárasztó cselekedetekbe nem kezd, hogy jó lehessen.”
Az ilyen idézetek rendszerint forrásjelölés nélküli céduláimról kísértenek, mint bűntudat a faluvégi keresztnél.
Elszégyellem magamat.

Van viszont cédulám, amelyet időnként szóról szóra újraolvasok. Ilyen Baradlai László* Színésznő a vonat alatt című írása a Brassói Lapok 1937. március 25-i számából:
„…Az egyik képben rossz hírű mulatóhelyet ábrázolt a színpad. Egy fiatal, szemtelenül fitos orrú színésznő játszotta a mulató csillagát. Cigaretta füstölgött a szájában, a haja a homlokába lógott, pontosan ugyanúgy, ahogy a vidéki rendező és a sablon a rossz nőt elképzeli. Ez a fiatal színésznő azonban nagyon tehetségesen csinálta a dolgát. Amikor az injekciós tűhöz nyúlt, hogy a pokoli fertő minden szenvedését a morfin’ mámorában feloldja, csillapítsa és elfelejtse, amint kissé rekedt hangon, a szája mögött két keserű, mély ránccal a szerző szavait idézve ezt mondta: „Ha ez nem volna, a vízbe ugranék, vagy a vonat alá feküdnék“ –, egyszerre túlnőtt a szerepen. Akik nem ismerték, zörögtették a színlapot, amelyen rajta volt, hogy a színésznőt Gaál Pirinek hívják; akik pedig ismerték, a vidéki város habitüéi** és a színházi kulisszák titkainak ismerői, összehunyorgatva elismerően mondták:
– Nagyszerű ez a Piri! Saját magát játssza.
A habitüék ugyanis jól tudták, hogy az injekciós tű nem kellék volt a színpadon; a morfin’ injekció nem vízből készült el, hanem igazi morfin’ volt. Igazi volt a tű, igazi volt a méreg, és igazi volt a szerep is, amelyet ezen az estén Gaál Piri játszott.
Hogy kezdődött? Egy vidám társaságban, ahol a fiatal színésznő a gyógyszerész-segédnek panaszkodott, hogy ideges, nem tud aludni. A gyógyszerész szolgálatot akart tenni a város kedvencének, és morfiumot adott. Gaál Piri szerette a feltűnőséget. A nagystílűség után vágyódott, oly reménytelenül, mint a munkanélküli a főnyeremény után. Démonnak, vampnak szeretett volna mutatkozni, holott alapjában véve egyszerű, kis vidéki leány volt. Gaál néni, a nyugalmazott kapitány özvegye, a cluji otthonban a magyar középosztály hagyományainak szellemében nevelte. Nem az lett belőle, amivé indult. Vidéken élt, vidéki színpadra ítélte a sors, és ebbe nem tudott belenyugodni. Neki nem kínáltak hollywoodi szerződést, nem vették meg számára egy exkirályné rózsafa hálószoba-bútorát, nem kapott udvarlójától színarany coctail-keverő rudat, és Festetich Tasziló gáláns hódolata helyett a vidéki gyógyszerész udvarlásával kellett beérnie, aki azt adott, amit adhatott. Mérget, vagy gyógyszert.
Így kezdődött. A borgőzös vidéki éjszakákon eleinte tréfából, feltűnési vágyból vette a pravazt***, amelyre kispolgári szemek borzongással tekintettek. Később életszükségletévé vált, amelyről nem lehet leszokni. Pedig, évek múlva, már mindent megpróbált. De a morfium a legkitartóbb szerető. Mondják, hogy naponta negyvenszer is magába szúrta az injekciós tűt. Amikor megpróbálták elvonni előle a mérget, idegrohamot kapott. A hajdani tehetséges, kedves színésznő, a nagyszerű pajtás rövidesen réme lett az igazgatóknak és a kartársaknak. A transilvániai magyar színjátszás nem mozog nagy területeken. Az igazgatók között hamar híre ment, hogy Gaál Piri többé nem az a megbízható színésznő, akire egy műsort építeni lehet. Előbb a színpad csúszott ki a lábai alól, majd elvált a férjétől is, aki hasztalan’ próbált meg mindent, hogy feleségét vissza irányítsa az életbe. Most már csak a morfium maradt meg. Huszonkilenc éves korában, amikor a színésznők reggelenként már félve néznek a tükörbe, utolsó kísérletként radikális módon igyekezett erről is leszokni a székely főváros egyik szanatóriumában. Szerződése nem volt már, szerepet nem kapott, csak az éjszaka csillogása maradt volna meg. A színész nem tud élni fény nélkül. Mint lepke a lámpafény körül, úgy kering mindegyik az éjszakában ott, ahol egy csöpp fényességet érez.
Gaál Piri bálba készült. A színészládából előszedte a nagyestélyit, amelyben még nemrégen Fedórát játszotta, és elindult a fényesség felé. A rendezőség azonban – joggal vagy jogtalanul, oly mindegy már –, erkölcsi szempontból nem tartotta kívánatosnak a jelenlétét. A vidéki város kegyetlen is tud lenni. Nagyon kegyetlenül adták tudtára véleményüket annak a színésznőnek, akit nem is olyan régen, a színházban, már akkor is megtapsoltak, ha kilépett a színpadra. Már semmije sem volt Gaál Pirinek, csak a rongyos kis illúziója, hogy még mindig úrinő, nyugalmazott kapitány leánya, akit iskolába járattak, aki nyelveket beszélt…Mikor már mindent elvesztett, férjet, színpadot, egészséget, szépséget, tapsot és szerepet, elvették tőle az utolsót is, a legszebbet, a legdrágábbat: az egyenrangúság illúzióját. A morfiumról talán még le tudott volna mondani, de erről az egyről soha.
Tragikus gesztussal eljátszotta az utolsó szerepet, a legnagyobbat, amit valaha is színész játszhat, és azzal a híres drámai erővel, amelyet kritikusai nyomtatásban annyiszor méltányoltak, a vonat elé ugrott…Két lej volt nála. Ennyi volt egy elrontott élet minden fellelhető vagyona. Ennyivel megy a transilvániai magyar színésznő a halál elébe. Néhány elsárgult babérkoszorú, néhány régi fénykép, pár kivágott kritika, gondosan beragasztva egy albumba; és két lej. Ez minden, ami utána maradt.
Brașovtól Sighetig mindenütt játszott. A színpadon volt királynő és cseléd, hetéra és szűz, Ophélia és Gautier Margit. Bejárta az országot, nevettetett és megríkatott; s két lejjel a zsebében, úgy halt meg, mint egy igazi színésznő, aki előtt az egész élet csupán egy szerep, amelyet szerződése értelmében, legjobb tudása és tehetsége szerint, becsülettel, egészen az utolsó jelenetig, végigjátszott.
Arról pedig a szerző tehet csupán, hogy a szerep rövid volt, és a következő felvonásokban nincs többé jelenése.”

*Baradlai László (1902–1945): író, újságíró
**habitüé – törzsvendég, rendszeres látogató, színházban, operában
***pravaz – kicsi orvosi injekciós fecskendő

Forrás: A harmadik pohár. Karcolatok, novellák. Juventus kidó, Marosvásárhely, 2021.