Azt mondják, a közmondások örök igazságokat tartalmaznak, de azért lássuk be: azok is tévedhetnek. Hogy mást ne mondjak, a ” Járt utat a járatlanért…!” biztonsági figyelmeztetését követve még mindig csak óvatosan néznénk ki a barlang menedékéből a bizonytalan ” kint”be, ehelyett kimerészkedett a járatlan útra az ember fia és lánya, s lám, ma elbeszélget egy gombot lenyomva a világ másik végén lévő barátjával. Már ha tényleg a barátja… mert hát ki tudja? …Lehet, hogy holnap hallok róla valami meglepőt, és ugye „Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél…”
Hát ez az, ez a ravasz kis metafora…, ami nem számol azzal, hogy nemcsak a természet akarata mozgathat meg egy levelet, hanem az emberi suttogás mérgező lehelete is. És ha mozog az a haraszt, nincs mit tennie szegénynek- hogyan bizonyítja be, hogy nem a szél fújt, hanem a rosszakarat, az ostobaság, a rosszul értesültség, az előítélet ember kavarta forgószele rezegtette meg?
Mindannyian akarva-akaratlanul tanúi vagyunk a közélet silány gyakorlatává aljasult karaktergyilkosságoknak, a ” Me too” mozgalom nem mindig alátámasztott buzgárjaiban tönkrement pályáknak, és az embernek az az érzése, ezek a mesterségesen felkavart szelek soha nem fáradnak, alig van szélcsend. Csakhogy a vihart manapság nem az aratja, aki a szelet veti- és ez itt a baj. Hogy a közmondások nem „NEM MINDIG IGAZAK”, hanem néha már „EGYÁLTALÁN NEM IGAZAK”.
Szeretném azt hinni, hogy Thomas Vintenberg. csodálatos filmje arra késztet minket, hogy jobban figyeljük az effajta széljárást. Sokaktól hallottam, milyen meghatározó, fontos mozi volt ez a számukra, és megváltoztatta azt, ahogy az emberekről gondolkodtak. De ” Nincs új a nap alatt” (Jaj, egy újabb közmondás!)- hiszen amiről szó van, vagyis a felhergelt, félinformációkból tényeket gyártó és az ártatlant igazi bizonyítékok nélkül kirekesztő, hisztérikus közösség szívtelensége, vad gyűlölete- régről ismert bűn. Ez gyújtotta meg a római parkok keresztjein a tüzet éppen úgy, mint a máglyarakást az eretnekek alatt. Jó, jó – az a civilizálatlan, tudatlan ókor és középkor- mondhatnánk, de nagyon ne tegyük. Mert ahol ez újra megtörténik a filmben, az egy kedves dán falucska, a béke európai kis szigete, ahol az emberek elvileg szeretik és tisztelik egymást, ismerik és respektálják a tolerancia szót, habár lokális hagyományként sajnálatosan nagy kedvüket lelik a vadászatban.
Szóval, csak semmi szépítés: barbár az ember. Meg nagy is. De oly könnyen lesz kicsi. Mit tegyünk? Ha szerencsések vagyunk és elég tehetségesek- csinálhatunk egy remek filmet. Ezt szeretném most ajánlani mindenkinek, mert a szívünkig fut, és mert igaz.
A 2012-.ben készült A vadászat (dán címe: Jagten / angol címe: The hunt) a rendező talán legismertebb filmje, számos díjjal ismerte el a szakma. Vele indult el igazán a világhír felé, akárcsak az azóta igazi szupersztárrá váló főszereplő, Mads Mikkelsen. Ebben a filmben olyan karaktert játszik el páratlan eszköztelenséggel, aki pont attól emlékezetes, hogy nincs benne semmi különös: ha jelzőt keresnék Lucasra, a 30-as éveiben járó férfira, a ” rendes” re szavaznék. (Bár ki tudja, ” rendesnek” lenni nem a legkülönösebb képesség-e.…). Elvált, és fiát fájdalmasan hiányolja, de körbeveszi a falu közösségének és főként legjobb barátjának, Theónak (Thomas Bo Larsen) a törődése, szeretete. Az óvodában dolgozik: játszik, birkózik, nevet a gyerekekkel, vigyáz rájuk, gondjukat viseli, hazakíséri őket, ha éppen eltévednek. Hogy ez nem férfias munka? Talán nem, de hát nem nagyon válogathat, és ha az elvált feleség némi lenéző gúnnyal is emlegeti, ő nem bánja. Helyesek a kicsik. Aztán ott vannak a barátok, és Nadjával (Alexandra Rapaport ), a kolleganőjével is alakulóban egy kapcsolat. Lucas mindenki ismerőse, és ő is mindenkit ismer- kis mikroközösség ez, ahonnan nem indul járat Floridába, de nem is vágyik senki oda. Lucasnak elég, ha együtt mulathat a vadásztársaival, aztán hazakísérheti az elázott Teót, és szót válthat Ágnessel (Anne Louise Hassing), a feleségével, és úgy mehet tovább, hogy tudja: bármi van, hozzájuk mindig betérhet. Jó tudni, hogy segítenek, ha kell, mint ahogy ő is segít: például hazakíséri a kislányukat, Klarát, vagy engedi, hogy a kislány a kutyájával sétáljon, és elbeszélget vele a házuk előtt, miközben bent a szülők -Teóék- balhéznak. Mert Teóék impulzívan élnek, gyakran érnek oda Kláráért későn az oviba, és arra sem figyelnek, hogy a nagyobbik gyerek, egy kamaszkorba érő fiú pornót néz a tableten, és a kicsi lánynak is megmutatja. Mondjuk: az csak egy pillanat. De mit nem raktároz el egy emberi elme, főleg egy gyermeké… A figyelemre sóvárgó kislányt elvarázsolja Lucas törődése és kedvessége, szerelmeslevélkét hajtogat neki, és szájon is puszilja váratlanul. Amikor Lucas elmagyarázza, hogy mindezt a szülőkkel lehet csak megtenni, bezárul, megzavarodik, haragszik- és miközben megint elkéső anyjára vár, elejt néhány olyan megjegyzést Lucasról az óvodavezetőnek, amit az aztán aggódva és túlbuzogva továbbgondol.
Szóval: feltámad a szél, és a kislányt faggató felnőttek szinte a szájába adják azokat a szavakat, amelyeknek sötét vihara váratlanul lecsap a mit sem sejtő Lucasra. Jó időbe telik, amíg megérti, mi a vád ellene, de az még többe, hogy felfogja: akikkel egész életét együtt élte, szinte a szemük előtt, azok seperc alatt elhiszik ezt a durva rágalmat, amely nem csupán légből kapott, hanem oly mértékig nem következik Lucas jelleméből, hogy az ember tényleg csak ámulva és értetlenül figyeli, a tömeghisztéria dominóelve hogyan tarol le mindent – tapasztalatot, tudást, bizalmat, több évtizedes barátságot. „A gyerekek sose hazudnak”- mondják a gyerekekhez ezek szerint mit sem értő szakemberek, hiszen a gyerekek ezer módon „hazudják bele” a látható világ prózájába a maguk vágyait, játékait, szerepeit, és persze mindebben még így is több az őszinteség és átláthatóság, mint a felnőtt életben, de azért ez mégiscsak meredek érvelés amellett, hogy Lucasnak nem lehet igaza
Márpedig a többség így gondolja, becsukódnak az ajtók, a legjobb barát, Teó is bezárja ” lánya megrontója” előtt a magáét, és Lucas – miután még Nadja is meginog- szinte teljesen magára marad. Nem lázad. Ül a házban a kutyájával, teszi a dolgát (persze már nem az óvodában csak a ház körül), és várja Marcust, a fiát, aki inkább az apjával akar élni. Néha szinte belekiabálnék abba a becsületes, komoly, rendes arcába: „Mondd meg nekik a magadét”! „Oszd ki őket!”, „Húzz be nekik egyet!” … Vajon mért nem teszí? Nem tudok rá más magyarázatot, minthogy az ő hite mindazokban, akiket szeretett és szeret, erősebb: egyszerűen képtelen elfogadni, hogy barátai, szomszédai, a falu tényleg elhiszi a pedofília abszurd vádját. Nem haragudhat rájuk, nem fordulhat ellenük, nem fogadhatja el tényként, hogy már nem bízhat bennük, mert akkor mit ér az élet? Akkor bármi megeshet meg az ellenkezője is.
Lassú az a folyamat, amely során a falu közösségébe vetett bizonyossága összeomlik. Van, aki még erősíti: megérkező fia, aki helyette vonja felelősségre a barátait. Aztán akad egy, azaz egy barát, aki nem lesz martaléka a hisztériának, és törődik Lucasszal. És persze a kutya, aki – hiszen tudjuk – minden emberi mértéket meghaladó és megszégyenítő szeretettel cövekel le mellette. De mindez hiába – ő is áldozatul esik a gyűlöletnek, és a kutyáját temető Lucas megroppan. Mindig békés természete fellázad, lefejeli az agresszív boltost, és elmegy karácsony este Isten házába, ahol az emberek úgy húzódnak el mellőle, hogy azzal mindent elárulnak, amit az tanít, akinek a születését ünneplik. A templomban lezajló szívfacsaró jelenet bizonyosan a film csúcspontja, és az azt követő biblikus jelenet is, amelyben a jó barát, Teo vacsorát visz a barátjának, akit- most már tudja- igaztalanul hurcoltak meg.
Itt mégis van hiányérzetem. Egy olyan nagy rendező, mint Vintenberg, nyilván tudta, hogy mire vár a nagyérdemű: nagyjelenetre, jóvátétellel, megkövetéssel- szóval egy egészséges revansra, igazságosztásra… Bizonyára van az is, de azt nem látjuk-pedig úgy szeretnénk… De talán ezzel is tanít minket a rendező: nem a megszégyenülés a fontos, hanem a vissszatérés. Lehet bocsánatot esdekelni úgy is, hogy megosztom a vacsorámat, és nem mondom ki, hogy milyen keserű a torkom. Úgyis tudja a másik, és szeret annyira, hogy hallgat, és megbocsát, mert az akarja, hogy én is meg tudjak majd bocsátani magamnak.
Ám nincs feloldozás, nincs katarzis ebben a történetben, hiába fogyasztják el a karácsonyi engesztelő vacsorát a jóbarátok, és hiába látjuk – egy huszáros vágással egy évet átugorva – úgy a férfitársaságot, hogy Lucas újra teljes jogú tag, oldalán a fiával és Nadiával. Úgy tűnik, minden a régi, de már semmi sem lehet az. A közös vadászat közben felhangzó puskalövések hangjára Lucas összerezzen, mintha a puskacső őt venné célba…Ő már tudja: a vadász bármikor vad lehet, és ember embernek farkasa… És ahogy a fák, patakok, hegyek biztonságosnak tetsző bukolikájában ügető szarvast váratlanul leteríti a golyó, úgy eshet ez meg vele is bármikor…Hiszen megtapasztalta. Nincs biztonság, csak készenlét a szélcsendben….
A zárójelenet ijedt, feszült Lucasának arcát nézve nagyon elszomorodunk. Hiszen ezek nem rossz emberek. Olyanok, mint mi… Akkor MI is? És egyáltalán választhatunk, vadászok vagy vadak legyünk? És a különbséget érzékelni fogjuk? Hajajj, nehéz az élet…
Tudja ezt Vintenberg is. Meg azt is, hogy néha erre inni kell. Erről szól legutóbbi filmje, a ” Még egy kört mindenkinek”
De arról majd legközelebb. Ha még szélcsend lesz…

Albert Csilla

A film megtekinthető a videa portálon.