(naplójegyzet helyett)

Virágjáték

Egyszer csak ködleni kezdett minden.
Nyálkás tejként folytak ki tereidből a hangok, szagok,
nem nyikkant konyhaszerkény,
nem csapott orrodba a reggeli tea párája-
mintha a soros napszak kiejtett volna
meleg ujjai közül valami amorf semmibe.

A kórterem mint behavazott udvar levitált,
lélegzeted szárnycsapásai ütköztek egébe
s hidegen, üvegesen csapódtak vissza tüdődbe.
Szalmaszálakba kapaszkodtál,
átlátszó csövön szürcsölted a kiutalt oxigént
s a sótalan biztatást,
mikor tisztát húzott alád a takarító.


Isten csak lappangott körülötted,
éjhosszat hallgattad nyikorgó lépteit,
s unottan, akárha virág szirmait
tépte hajszálaid: marad, nem marad, marad…


Ajándék

Nyitott mellkasával szívott egyre közelebb,
ölelésre tárt fekete szárnyával várt,
hogy éhes nedveivé oldjon –
már éreztem begye, renyves bensője szagát,
mikor hirtelen zuhanni kezdtem
tárt karokkal, mint halott madarat játszó rongybábu.


Úgy látszik akkor még nem jött el az ideje,
éhes vijjogással húzott el a süket egekbe
s az oxigén, úgy értem a tiszta elem
marokra fogta tüdőmet, gyúrta,
életre pofozta a rongyot :
felállhattam már,
saját lábam tarthatott
s pórusomba kéreztek az illatok.

Mint nemvárt szerény ajándékot,
tapintom maradék csontvázam.


Ködben, életben

Tejfehér köd,
ki-kivillan belőle
piros kabátom ujja.
Bár nem látni,
de körülöttem már tér van,
fölöttem messzi, puha ég.

Rovom a húszszor tíz
lépésnyi udvart,
tüdőm szortyogva keresi az oxigént,
mert ott van, a tejfehér, nyúlós semmiben,
csak ki kell lopnia belőle –
már nem jön csövön bugyborékolva,
nem fekszem hasamba fúródó tűk alá,
ég van fölöttem
s talpam alá simul a föld szíve.

Rozzant térdekkel cserkészem
a holnapi virradat esélyét –
semmi sem túl hideg,
semmi sem keserű,
már a torkomba települt
malteres gombát is lenyeltem
az utolsó kórházi vacsorával-
csak a mindennapi tiszta oxigén
ha még kijutna: falatnyi, morzsányi,
suttogja még kicsit az illúzió,
hogy lenni jó. Jó.


Hatvannégy
(születésnapomra)

Bennem már csak a döbbenet:
mennyi mosolyra görbült rémület,
mennyi hiszékeny fölösleg
és messze néző révület !
Már csak a tiszta bogáncs, bokor
s az ég termőföldje
mellyel éjjelente még alkudozom :
ne nyeljen el, ó még ne tömje be
számat, épp most hagyatkozom.

Most jött el a játszás ideje,
most nyílnak reggelek a
régtől várt szemlélődésre,
meg a hangyák útvesztőire,
nevet adhatok a kert rigóinak,
miközben felejtek módszeresen
embereket, sorokat, hol évekig ácsorogtam,
megesett, hogy tök fölöslegesen.

Jó lenne most egy céltalan,
tébláb-pihenő,
sétálni kicsit az anyagtalan időben,
folyton-fájások, fölös tudások
s a lestrapált nagykabátok
terhe nélkül –
beszívni mint csecsemő
a levegő új tereit, körözni párszor
a gravitáció ellenszelében,
szóval csak tenni valamit,
amit sohasem mertem –

mondjuk bámulni magam óraszám,
mint egykedvű idegen,
immár az örökös túlélés ösztöne nélkül,
nézelődni lazán és semerre,
mint a kiürült terekhez szokott isten,
ki jól tudja, a borsónyi földiben
is ott van a minden.

1. Skandikamera:
   2021. november 30. 05:56

   Megszeppentő, elgondolkoztató képsor. Átjön a kórház, a légszomj, és a lábadozás hangulata.

   „Lenni jó. Jó.”

2. Nászta Katalin:
   2021. november 30. 07:31

   Isten hozott, újra!
   Erősödést kívánok neked, drága Hajni!

3. Tomos Hajnal:
   2021. november 30. 08:28

   Köszönöm mindkettőtöknek az érdeklődést. Katikának külön a jókívánságokat. Hát igyekszem…