Hull küzdőkedvem,
hull az őszi levelekkel,
erőm aranyszőnyegen
surran kifelé akaratomból.
Ilyenkor a gyermekhez
Igyekszem, a ráncok közt is
játszó kölyökhöz, aki sose nőtt ki
a bibliai történetekből; neki mondom el
telem, tavaszom és nyaram
történetét, újra és újra, mint
unokáimnak a meséket, amelyekben
a gyengébb végül mindig felülkerekedik.
Ő sima köveket gyűjtöget parittyájába,
s egyetlen dobással földre teríti
a pozitív befejezést fenyegető
nagyszájú óriásárnyat.

Újra és újra.
Minden este lefekvés előtt.

Az utolsó kő után a fekete
folyón átesett árnyékon
lebegek át a túlsó partra,
azt képzelem…

2021. 10. 31