(A Patronus és egyéb hátrahagyott írások)


LÁTOGATÁSOM ROOSEVELTNÉL

Hétfőn délután hat órakor, miután már én eltávoztam otthonról, telefonon jelezték a Hungária-szállodából a feleségemnek, hogy Roosevelt látogatást óhajtana tenni nálam, mire feleségem visszafelelt, hogy már nem vagyok otthon. Az esti órákban a munkapárti klubba vetődvén, a szolgák Hengelmüller báró népszerű nagykövetünk egy névjegyét adták át azzal a homályos üzenettel, hogy Roosevelt találkozni óhajtana velem, miután a lakásomon nem lehetett, vagy a Park-klubban, vagy holnap este nyolcz órakor. A nagykövet tehát nem hítt meg engem hevenyészetten a Park-klubba ebédre, mint azt egy-két lap írta, még kevésbé igaz hát, hogy én meghívását visszautasítottam és a legkevésbé azzal az ízetlen megjegyzéssel, hogy nem szoktam olyan nagyurak közt lenni, mert előkelő társaságban voltam én akkor is (éppen négy királyt szorongattam a kezemben).
A látogatás ügyét tehát rendbehozván telefonon a volt elnök környezetével, tegnap pont nyolcz órakor este megjelentem Roosevelt lakásán Kálmán fiammal, ki birja az angol nyelvet s tolmácsul szolgáljon s kit görbe szemmel nézegettek a folyosón megjelent ujságíró-kollégák.
– Ki ez a fiatal ember? – kérdezték.
– A fiam, – feleltem.
– Csak nem akarja bevinni a volt elnökhöz?
– Sőt.
– Minek?
– Hát tudják, csak úgy a pompa végett. Ha az ember egy államfőhöz megy, annak az uniformisába öltözik, – tréfálkoztam velük. – Roosevelt is a fiával van.
Mr. Roosevelt megérkezvén a vasútról, egyenesen a fürdőkádban frissítette fel magát s ebben a perczben öltözködésével volt elfoglalva. Titkára egy piros-selyem bútorzatú szalónba vezetett, a hová két ujságíró is követett.
– Mindjárt itt lesz mr. Roosevelt, – mondá a titkár. – És tudja-e, mit üzent? Hogy olyan szívesen látja önt, mint őt az édesanyja, mikor született.
Ezt az előleges czukorkát küldötte ki, mialatt öltözködött. Igazán kedves dolog. S a mint szopogattam a czukorkát, észrevettem, hogy az egyszersmind milyen finom és szellemes dolog, a mellett, hogy helyzetfestő. Hiszen csak az édesanya képes arra, hogy valakit szeressen, a kit még nem látott s a kivel, ha látja is, nem tud beszélni, se az vele.
Ha sohase hallottam volna is hírét Rooseveltnek, akkor is tisztában lettem volna vele, hogy a ki ezt a mondatot üzente ki nekem, jó koponya lehet. Sasszárnynak a suhogása ez.
De nincs már idő következtetéseket vonni. A két ujságíró hirtelen kirántja czeruzáját. Még semmi nesz, de ők már érzik, bizonyosan észrevettek valami távoli ajtónyílást s im csakugyan, szinte nesztelenül belép mister Roosevelt, angolos vidámsággal s bizonyos ritmikus kecsességgel nyújtja felém mind a két kezét, hogy megrázza a kezemet és üdvözöljön. Pillanatnyi zavar fog el. Magas, vállas, de arányos, imponáló alak áll előttem, csupa élet, csupa temperamentum. Sem a kedélyes Uncle Samra nem emlékeztet, sem angol fajtársára, a bikanyakú John Bull-ra és mégis egyszerre úgy tünik elő, mintha ez az ember volna a teljes megszemélyesítője a hatalmas Amerikának, mely kitalálta, hogy a hatalmi pompa még fokozható az egyszerűséggel. Csak hirtelenszőke haja és bajusza húz a szász fajhoz. Szép és szabályos koponya ez, a kidudorodó homlokcsontok sokat gondolkozó emberre vallanak, a villogó barna szemek azt mutatják, hogy belül folytonosan ég a tűz. Csupa élet és erő ez a Roosevelt. Erő és erő, végig erő. Meglátszik ez rajta és egészen fölösleges volna, ha valami egyéb allüröket venne fel modorában, mint a természetes emberét. Hiszen már a lépésén meg lehet ismerni milliók közül, hogy ennek kell lenni Rooseveltnek.
A fiam szólt először; bocsánatot kért, hogy ő is eljött az apját kisegíteni.

Roosevelt rámosolygott kedvesen, megszorította a kezét és az ujságírókra mutatott:
– Hiszen már én is gondoskodtam róla. Boldog vagyok, hogy ön eljött.
– Ha volt bátorságom, – feleltem – diákkoromban kiállani a professzoraim elé, nem tudva az idegen nyelvi feladatokat, úgy gondoltam, le kell most, öreg koromra, vonnom a konzekvencziát s bátorságomnak kell lenni megjelenni a világ egyik legnagyobb embere előtt is, hogy vele beszélgessek.
Ezt is a fiam tolmácsolta. Roosevelt jóízűen kaczagott, miközben fogai (ezeket figyeltem meg legjobban, mert az enyimek közül éppen sajgott az egyik) szinte tündököltek a fehérségtől, kezeit mellén összetette s megjegyzé, hogy az ő honfitársai sem szeretik a nyelveket tanulni, majd így folytatta:
– Olvastam az ön regényét, a Szent Péter esernyőjét s mondhatom, azóta ön az én kedvencz íróm. Roosevelt asszony adta kezembe egy nap a könyvet: Olvasd el ezt, – mondá – ez valami neked való. S elolvastam egy lélekzetre, aztán újra és újra elővettem a szebb helyeket.
– Volt tudomásom róla, – feleltem.
– Hogy-hogy?
– Hja, a mit a «Fehér Ház»-ban csinálnak, annak messze elmegy a híre. Apponyi gróf beszélte el nekem, mikor Amerikából megjött.
– Kerestem a könyvkereskedőknél azóta több könyvét, de alig találtam valamit.
Megigértem, hogy a mi nálam megvan, megküldöm neki.
Arczának minden porczikája beszél. Sohase láttam ilyen arczot. Minden rezgést felfog s milliárd különféle hullámvonal képződik rajta minden egyes gondolatnál. Azt hiszem, magáról erről az arczról meg lehetne tanulni angolul (persze, sok időbe kerülne).
Lassan, nyugodtan hangsúlyozva, mintegy nyomtatás alá beszél. Államfői mivoltát csak ezen érezni némileg. Megszokta, hogy vagy diktál (az írnokainak), vagy sztenografálják (az ujságírók). Úgy van vele, mint a lovas katonatiszt, czivilben is meglátszik járásán, hogy kardot viselt, a képzeletbeli kardnak ki-kitéreget a lábával. Társalgása a diktálás és kijelentések közepén mozog, melyet mint a kísérő muzsika, követnek formás, kerekded mozdulatai. S hogy tud beszélni! Mily magaslatról nézi a dolgokat, szinte szédítő s milyen könnyedén jár ő ott fenn. Nem röpül fel túlságosan, mint Carlyle, nem jár a felhők között, de mondanivalóját mindig a grácziák öltöztetik. Angol nyelvű államférfi Sheridan óta nem beszélt olyan színesen, mint ő. Nem csoda, hogy bálványozzák odahaza.
De a legnagyobb varázsa az ő tiszta, nyilt tekintete. Mintha őt, a csillagos lobogó első fiát, a nap szoptatta volna s annak a melege, tisztasága sugároznék szavaiból, tetteiből. Hogy mindez a melegség egy diplomata megvesztegető charmeja-e pusztán Rooseveltnél, vagy pedig a szívjóság inkarnácziója, azt természetesen nehéz eldönteni oly csekély idő alatt, mint a mennyi nekem vele lenni a sorstól adatott. De az bizonyos, hogy mindent összevéve, az ember nem érzi azt a csalódást, a melyen mindenki át szokott menni egyszer az életben, mikor az első nem hermelines palástú királyt látja a valóságban, sőt ellenkezőleg, úgy érzi, hogy az amerikai státusok elnöke csak ilyen lehet.
Beszélgetésünk ideje alatt szorosan megmaradt az irodalomnál. Elmondta, kik a kedvencz írói. Tolsztojt, Gogolyt említette, Karenina Annát és Bulyiba Tarast. Sienkiewiczet is ösmeri. Jellemző, hogy angol és franczia írót nem említett. Úgy látszik, Amerikában is az orosz írók dominálnak. Jókaitól is olvasott, úgymond, néhány kötetet.
– Fordításban sok elvész az eredeti zamatból, – jegyeztem meg.
– Jókaiból igen, de önből semmi se vész el. Kitünő fordítás volt. Ki fordította?
– Bizonyos Worswick kisasszony.
– Miért nem fordít szorgalmasabban?
– Férjhez ment s vége az angol karriéremnek.
Újra visszatért a regényhez s bámulatraméltó memóriával szólott egyes alakokról; milyen pompásan mulatott a bábaszéki intelligenczia leírásánál, különösen a tanító rajzát nem bírja felejteni, általában a zólyom-megyei alakokat s olyan részleteket hozott fel, hogy azokra már magam sem emlékeztem. Megjegyezte, hogy ez a könyv adta neki az első impulzust, hogy megnézi ezeket az embereket.
Panaszkodtam, hogy nálunk a legmagasabb helyeken nincsenek annyi előszeretettel az irodalom iránt, mint Roosevelt úr s néha bizony az írónak nevét sem ismerik.
– Hja, nálunk is van sok író, a kiket én nem ismerek.
Két ujságíró-kollégám lepkekönnyedséggel, úgyszólván karikacsapásra fordította át a Mr. Roosevelt szavait, de én sehogy sem birtam ebbe a helyzetbe beleszokni. Volt bajuk velem. Zsenirozott a bolond helyzet is, hogy a volt elnököt, a kit én quasi uralkodónak néztem, per Roosevelt úr titulálják, engem pedig tiszteletteljesen nagyságos úrnak szólítanak, azután pedig egész végig, hosszan ki akartam fejezni, a mit mondandó voltam.
Roosevelt úr váltig meg akart állítani.
– Ne mondja kérem végig, Mr. Mikszáth. Álljunk meg az egyes mondatnál, hogy én is felelhessek. Hisz akkor nem beszélhetünk, ha ön mindjárt teljes egészre akar valamit kifejteni.
Beláttam, hiszen beláttam, de mint a guruló szekér, nem birtam a kellő helyeken megállni. Hiába: szokni kell a tolmácscsal való gondolkozásmódhoz is.
Újra meg újra biztatott a volt elnök, előszedve minden kényeztető udvariasságát.
– Csak lassan, lassan, apródonként. Nem akarok egy szót sem elveszíteni abból, a mit mond.
Bizony, csak mégsem sikerült az nekem (nem lesz énbelőlem soha jó köztársasági elnök), sőt még jobban átment a diskurzus olyanforma alakzatba (az én hibám folytán), mintha Roosevelt mondana egy rövid toasztot, aztán én mondanék egy hosszú toasztot s megint ő egy rövidet s így véges-végig toasztok, dialógok helyett. Mikor arra fordult a szó, hogy mit irok most, mondtam, hogy egy közjogi regényt irok, mely Amerikában kezdődik.
Roosevelt félreértette, hogy az amerikai közjogról irok most könyvet s néhány szóval le akart erről a háladatlan feladatról beszélni.
– Az otthoni tudósoknak is nagyon nehéz az és bizony sok botlást csinálnak. Kár, ha ön nem marad meg a genreja mellett.
De az idő előrehaladt volt s mr. Roosevelt nyilván már inkább gondolt arra, hogy a miniszterelnöki palotában erősen csörömpölnek a terítő szolgák a kanalakkal és késekkel, felálltam tehát és búcsút vettem a szeretetreméltó férfiútól, kinek a nagyság nem szállt a fejébe s ki nekem ezt a szép félórát szerezte.
Nálamnál csak még a két ujságíró örült jobban, megköszönve irántam tanusított szívességüket, ujjongva, szinte tánczolva kísértek le a folyosón a kedves jó fiúk, mintha őket érte volna a szerencse, szokott nagyításukkal hangoztatták:
– Még így nem fogadott Roosevelt eleven embert.

1. Bartha György:
   2021. december 2. 11:55

   „A humor a reménytelenség udvariassága.” (Egy humor-definíció a sok közül) Mikszáth Kálmán humorát pedig a következő jelzőkkel próbálták „egyéníteni”: megindító, groteszkül bizarr, méla, ártatlan, naív, játékos, jóízű, kedves, színtjátszó, vidám, érzelmes, csillogó, elítélő, zamatos, pompás, finom, édes, természetes, gazdag, páratlan, aranyos, gyöngéd, metszően szatirikus, friss, dickensi, szatirikus elemekkel színezett, pazarul ömlő, csöndes, népies, a halál és az élet törekvéseit kiegyenlítő, tiszta, bölcs, üde, poétikus, színtiszta, mélységes, groteszk, stb. stb.
   Olvassunk Mikszáthot!