A: – Cudar világ, de összenyomnálak!
Mint rothadt almát, ha becsap a pírja!
Az illik hozzánk, ugye fiúk,
a keserű, férfias önfegyelem,
a káromkodó, asztalra csapó
majd fejet lehajtó, fogösszeszorító
düheink megfékezése –
nem a síró-rívó, könnyes-nyálas,
orrfolyásos rinya.
Az illik, az a kunszt, az igazi,
ha nem adjuk be a derekunk soha.

B: – Megadón nem látjuk be igazát
a másnak, otrombaságunkhoz
körömszakadtig ragaszkodunk.
Nincs elterülés a földön, ágy előtt
nem rúgjuk le lábunkról a cipőt.
Páros lábbal szállunk az éjszakába
s paplanotok alá is, népség, ti gyáva!

A: – Urunk, ha nem válaszolunk
a temetőben fölöttünk
fejfáink kidőlnek maguktól!

Szólt az Úr: – Ne őrjöngj fiam!
A dőlést, a hullást bízd az időre.
Hadd múlassa kedvét, hiún,
kinek bőre vedlik, esze dőre
s a napvilágra nem merészkedik.
Nem a te dolgod elintézni őt.
Galádságát jegyeztem mindörökre.

2021-12-01