Vagy az öregség, vagy a fiatalság jele, én nem tudom, de még mindig megérintenek az élményeim, ahelyett, hogy bölcsen felülemelkednék rajtuk. Például azon, mennyire képtelenek elfogadni sokan, hogy ÉLHETÜNK több dimenzióban. Különösen a kultúra és a nyelv terén hamar bezárulnak az agyak – egy olyan régióban, amely arra büszke, hogy akár egy üstben, különféle etnikumok találhatók meg benne, kavarognak és érintkeznek. Ahogy az ember ezt megemlíti, mindenki felölti a konok nyakkendőjét, és arról kezd szavalni, hogy „mégiscsak magyarok vagyunk”, meg hogy „anyanyelv csak egy van”, esetleg, hogy „ők sem akarják”. Mindig mindent „nekik” kell akarniuk először, és mi majd nagy kegyesen akarunk talán, bár már ebben sem hiszek. Emlegetheted Andrei Dósát, aki egy magyar anyanyelvű román költő, Nabokovot, Ciorant: a nyakkendők összezárnak, rádidéznek valami nagy magyar rémséget, amely vagy önmagában az, vagy attól lesz, hogy ők idézik, és használják, mint a bunkósbotot.
Ebből nincs menekvés, ettől aztán nem szabadulsz, apám. A 21. században még azon kell vitatkoznod, hogy az emberek jöttek-mentek, a történelem kavargott, Ionesco román apja elvette a francia anyját, így született meg a 20. század egyik legnagyobb drámaírója.
A nyakkendők már valósággal vágnak, illő tisztelettel juttatják eszedbe, amit már milliószor eszedbe juttattak, s aminek cáfolatára ők maguk összegyűltek. De nem azért gyűltek össze, jössz rá végül. Keserű a szád, és csak abban reménykedsz, hogy azt még elfogadják, hogy szabad olyant mondani, amit nem a többség gondol. Egy kisebbségnek elvégre ez még tetszhetne is, de már nem hiszel ebben sem.
Visszavonulsz a Senki szigetére, a mézeskalács nyakkendők közé. Ez a kettőtök birodalma, innen tekintesz ki olykor. Gyűjtöd az erőt, hogy legközelebb megint el tudd mondani, ami ellen majd ismét kordont von a nagyvonalú szűkség.

Forrás: szerző FB-oldala