(…)Manapság ugyancsak nem meglepő széthulló, jobbik esetben széttartó, egymástól térben távol kerülő családokkal találkozni, az életükben beállt veszteségeket, torzulásokat, hiányokat konstatálni. Akik benne élnek egy ilyen szakadozott családi hálóban, a saját bőrükön tapasztalták, mit jelent a személyiségfejlődésben fölfedezni és újra bogozni a rokoni kapcsolatokat. Minden egyes fel- és megismert rokon látványosan képes kedvezően befolyásolni a család biztonságérzetét,
életrevalóságát, még akkor is, ha csak amolyan „fekete bárányról” van szó.
Hát még, ha olyan értékteremtő, ám tragikus sors feslik föl szerzőnk előtt, mint az 1950-ben született és 1991-ben fiatalon elhunyt Ady József festőművészé, aki történetesen a költő /Ady András/ unokabátyja. András 15 éves kamasz, amikor a Marosvásárhelyen élő „Öcsi bátya” megadja magát a végzetes betegségnek. Tulajdonképpen családi hírekből tud valamit róla, ami alig több, mint halvány sejtés: tudja, hogy valamilyen művészember, hogy kényelmetlen fickó a környezete számára, s mindenek előtt azt, hogy beteg, talán gyógyíthatatlan…
Aztán telik-múlik az idő, Ady András felnőtté válik, elvégzi az egyetemet, közben hogy, hogy nem, összeakad a bajusza a költészettel, megtörténik az első közlés is, majd jön a többi, 2004-ben megjelenik első versesfüzete (hiába, rendszerint így járnak a költők), s amikor a másodszori bizonyításhoz gyürkőzve összeseperni készül a felgyűlt termést, rájön arra, hogy valami hiány mutatkozik önismeretében. Ráébred arra, hogy de hiszen ott van a Józsi nagybátyja szellemi
öröksége, amiben tulajdonképpen meg sem merítkezett. És ekkor ugrik be nála a
felderítés kényszere: munkák, dokumentumok, emlékezések, kritikák feltérképezése, begyűjtése, értelmezés és rácsodálkozás… Ady József egyre élőbbé válik unokaöccse szemében, az addig jobbára kapcsolat nélküli két generáció most kéznyújtásnyira kerül egymáshoz. András, akinek fiatalkora már a rendszerváltás utánról datálódik, kénytelen átérezni s ennek nyomán átélni azt a maga idejében természetes üldözöttséget, amelynek légkörében nagybátyja élete és munkássága ki- és elvirágzott. És miközben látszólag vizuális munkákat, vásznakat,
grafikai lapokat, reprodukciókat, lenyomatokat gyűjt be tőle, elemez és értékel,
mind jobban önmagára ismer a részletekben, a napfényre kerülő adalékokban.
Képek és rájuk hajazó versek rendre eggyé válnak, összekeverednek, mintha mindig is szimbiózisban éltek volna. A költő a nagybátyját „rajzolja” és a rajzolaton – talán nem is meglepetésére – saját maga, a művészetnek élő ember analóg
sorsa néz vissza rá:

Mindig bekopogsz zárolt
álmomba, hátat fordítva
várod rajzoljak neked arcot,
s a vonásokra csak görbe
váll, szomjas nyak szögei
utalnak, a háttered, mely
mint hajnal-máglya a
rádobott éjt, emészti tested,
s míg a gőzölgő homályba
olvadt alak csorog retinámra,
kérlelsz hagyjam szárnyaid a
francba, embert rajzoljak a
lapra…
s én nem teszem, nem tehetem, mert
megfagyott már a grafit-vér eremben.

(Nagybátyám rajzolom. Cím nélküli képre)

Mit lehet ilyenkor tenni? Végigjárni az utat, amiről az ember nem tudhatja, hogy
hová vezet, de amivel tartozik önmagának. Rokonság ide vagy oda, mindenek
előtt a valóságos emberi kötelékeken van a hangsúly, amelyeknek méreteit matematikai hűséggel kell rögzíteni. Ez a privát mértan az, ami az emberi hídverések alapjául szolgálhat; ennek révén válnak kiszámíthatóvá a pillérek, a fesztávolságok, a kilengések biztonsági foka.
Ady új kötete, amennyire visszanyúlás a közelmúlthoz, annyiban előreszaladás is az
időben: a befogadó meghaladás lehetséges képletének nyilvános bizonyítása, egyelőre családon belül, de azon jóval túl is – a legteljesebb önmeghaladás jegyében.

(Cseke Gábor: Családi felderítésen – részlet -; széljegyzetek Ady András Privát mértan c. kötetéhez,  Hargita Népe, 2006)