Kilátóhelyükön ültek egymásnak háttal: Vadmalac Északra nézett, Malacka Délre. Mindketten az új évszak színeivel voltak elfoglalva: a halványsárgától a rothadásbarnáig.
”Ősz van”, gondolta mindkettő, de egyik sem mondta ki, a színtobzódás szebb volt, mint maga az azt kifejező szó.
Vadmalac ekkor megfordult, és átölelte Malackát. Ahogy felé fordult, meglátta a haját. “Ősz van”, gondolta, ahogy az ezüst színt konstatálta. “Ősz.” Akár az övé, azaz nála.
”Az ezüst is szín.” – tette helyre a gondolatokat.
Ekkor Malacka ölelte át a Vadmalac vállát, azzal tehát úgy fordultak, hogy ugyanazt látták. Keletet-Nyugatot, mindegy. Ugyanazt a tájat, ugyanazt az őszt, az egészet.

Forrás: Lenolaj.hu